* Jézus tanításának és tetteinek áthagyományozása, illetve az evangéliumok létrejötte hosszú és bonyolult folyamat volt. Az egyszerűség kedvéért itt csak annyit: Egy ősi hagyomány nyomán feltételezzük, hogy Márk Péter apostol tanítványa, kísérője és tolmácsa volt, és elsődlegesen a tőle hallottakat foglalta össze evangéliumában (vö. 7. lábj.). Ezt azonban még többen átdolgozták, s amikor a továbbiakban „Márkról” vagy „Márk evangéliumáról” beszélünk, már nem Péter tanítványára gondolunk, hanem a ránk maradt szöveg végszerkesztőjére, aki feltehetően a zsidó háború utolsó időszakában, 69-70-ben írt. Ez nem zárja ki, hogy kisebb-nagyobb változtatásokat még később is végeztek a szövegen.

1 Mk 8,30 szerint Jézus szigorúan megtiltotta tanítványainak, hogy az ő személye legyen igehirdetésük tárgya, „Krisztusként”, vagyis Messiásként pedig végképp nem akarta hirdettetni magát

2 A görög euangelion szó alapjelentése: jó hír, jó üzenet. Mivel azonban Jézus nemcsak jónak élte meg Isten üzenetét, hanem mélyen boldogítónak is, s ekként hirdette is (ld. 2,19!), találóbbnak tűnik örömüzenettel fordítani (vö. 87. lábj. és 859. lábj. utolsó előtti bek., továbbá Mt 13,44; Lk 15,32). Az „öröm” helyes értelmezése érdekében azonban célszerű szembeállítani vele az „élvezetet”, s akkor könnyű megérteni, hogyan lehet Jézus „nehéz” üzenetének elfogadása és valóra váltása (következményeinek vállalásával együtt) öröm.

3 Az arkhé = kezdet szó itt feltehetően nem egyszerűen az üzenet elejét jelenti, hanem annak alapját; amit ugyanis e bejelentés alapján várnánk, az üzenet tartalma (Jézus prédikációja) szinte teljesen hiányzik Márk evangéliumából. Elképzelhető, hogy az eredeti szöveg elveszett vagy elhagyott vége (16,8) után következett (vö. 1025. lábj.).

4 Az itt következő idézetnek csak a második fele található valóban Izajás könyvében (40,3), az első fele Malakiás prófétánál olvasható (3,1).

5 Krisztológiai koncepciója érdekében, hogy Keresztelő Jánost Jézus „előfutáraként” állíthassa be, az evangélista mindkét idézetben megváltoztatta az eredeti szöveget. A Malakiás-idézet eredetijének első felében nincs benne az „előtted”, második felében pedig „utadat” helyett „utamat” olvasható (szó szerint: előttem az utat). Az Izajás-idézet értelmét is megváltoztatta az evangélista tagolása: „Kiáltó hangja [hallatszik] a pusztában: Készítsétek el az Úr útját...” – ez áll most az eredeti „Kiáltó hangja [hallatszik]:Készítsetek utat a pusztában az Úrnak...” helyett.

6 Ebből is világos, hogy János nem Jézus, hanem az ítéletre jövő Isten útkészítőjének tartotta magát, s amint Máté 3,10-12-ben és Lk 3,9-ben látható, úgy vélte, Isten az ítélet tüzébe merítéssel fogja megbüntetni azokat, akik nem merítkeznek meg a Jordán vizében, és nem változtatnak életükön. A „szent lélekbe merítés” az evangélisták hozzáadása: többek között így akarták összhangba hozni Jánost Jézussal.

7 „Ez történt.” „Ez is történt.” – Korábban Pál saját „kinyilatkoztatásait” hirdette „az ő evangéliumaként” (Róm 2,16; 16,25; vö. még Gal 1,11; 2,2; 1Kor 15,1) ugyanannak a római közösségnek, amelyhez most Márk fordul „Jézus evangéliumával”, a „kinyilatkoztatások” helyett azt mondva el, ami „történt”, amit azonban Pál nem tudott és nem is akart tudni, mert nem akart emberektől tanulni (Gal 1,11-17). A valódi evangéliumnak az az alapja (arkhé, ld. 3. lábj.), ami „azokban a napokban történt” (vö. *. lábj.).

8 Valójában az „történt”, ami egyáltalán nem illett Pál eszméjéhez, miszerint Jézus Istenhez hasonló lény, aki emberi álruhát öltött, hogy helyettesítő áldozati halálával megfizesse a bűnösök adósságát (vö. Fil 2,6-8; Róm 5,6-9). Ezzel szemben a valóság az, hogy Jézus mintegy 150 km-t gyalogolt egy híres prédikátorhoz, és hallgatta őt, vagyis szerény, tanulni kész istenkereső volt, továbbá az, hogy elfogadta, azonosult azzal, amit János a haragos Bíró-Istenről mondott, különben nem merítkezett volna alá, hogy elnyerje bűnei bocsánatát (vö. 4. v.). Csak később, alámerítkezése után ismerte fel „hittanárának” alapvető tévedését (vagyis a jámbor názáreti zarándok súlyosan tévedett, vö. 16. lábj.).

9 Meglátta, felismerte, rádöbbent, megvilágosodott számára.

10 Vagyis hogy nincs válaszfal Isten és ember között, legalábbis abban az értelemben, hogy Isten nem veszi körül magát válaszfallal; Isten közel van, jelen van. Az ókori elképzelés szerint ugyanis hétszeres kristályburok választja el az eget („Isten lakhelyét”) a földtől („az ember lakhelyétől”). Ez az elválasztó fal omlott le Jézusban .

11 Az egyszerűség kedvéért megtartottuk a „Lélek” kifejezést, jobb lenne azonban Leheletnek, Lélegzetnek fordítani a jelző nélküli pneumát, amely a Teremtés könyvének elejét idézi föl: Isten pneumája „ott lebegett a vizek fölött”, illetve Isten „belelehelte Ádámba a pneumát”(Ter 1,2; 2,7). A „Lélek” ennek alapján a Teremtő lehelete, lélegzete, életereje, „energiája” (vö. Zsolt 104,30), elvontabban talán úgy is mondhatnánk, lényege, konkrétan: abszolút jósága.

12 Nem „galamb képében”, „galambhoz hasonló testi alakban”, hanem „galambként ”, azaz enyhén, szelíden, békésen, mint az a galamb, amelyik az életet jelképező olajágat vitte el Noénak a vízözön után (Ter 8,11), nem pedig viharosan, vadul, pusztítóan, ahogy János prédikálta. – Lehetséges egy másik magyarázat is: A „galambként”-nek megfelelő arám szó más magánhangzókkal ellátva azt jelenti, „egyenesen”: Isten életereje egyenesen beléje szállt.

13eisz auton a görögben, nem pedig ep' auton, amire Máté és Lukács javítja Márkot, s ahogyan néhány márki kézirat is hozza.

14 A görögben itt is a „történt” kifejezés olvasható.

15 Miután már „ledőlt a válaszfal” Isten és Jézus között, Jézus valóban „hallhatta” a valódi Isten hangját, természetesen nem fizikai hallással, héberül vagy arámul, hanem „önmagában”, „a szív hallásával” és „a szív bizonyosságával”.

16 Felmerülve a vízből, Jézus ismét tudott lélegezni, beszívhatta az életadó, teremtő levegőt, tapasztalhatta, hogy beléhatol a Pneuma, Isten Lehelete, Lélegzete, mint egykor Ádámba – és meghallotta Isten örömüzenetét, amely így fogalmazódhatott meg benne: „Nem igaz, hogy Isten el akarja pusztítani a bűnösöket; Isten nem akarta, nem akarja, hogy megfulladjak; szeretett fiának tart (ld. 9,7; 471. lábj.), akiben gyönyörködik; Isten azt akarja, hogy éljek, hogy mindenki éljen: adja nekem és mindenkinek adja a levegőt, a teremtő, életet adó lélegzetet, a Pneumát...” Ez az elemi erejű élmény határozza meg Jézus egész további gondolkodását és viselkedését.

17 Nem szükségképpen sivatagot jelent; ember nem lakta vidék, a próbatételek és az Istennel találkozás helye.

18Zsidó felfogás szerint nem az „Ördög”, a „Gonosz”, hanem az istenfiak egyike, Isten udvartartásának egyik tagja, akinek az a feladata, hogy „próbára tegye”, megvizsgálja az emberek hűségét (vö. Jób 1,6-12). (Mai ésszel nem kell feltétlenül önálló szellemi lényre gondolnunk, hanem „sátánnak” nevezhetünk mindent/mindenkit, ami/aki szakítópróbának veti alá az ember Istenbe vetett bizalmát. Ennek alapján azt is mondhatjuk: ez esetben a benne lakó, s a korabeli szokványos vallásosság által meghatározott zsidó vihette kísértésbe Jézust.) – Jézus csak később „látja” majd, ismeri majd fel, hogy a „Kísértő” nem tartozik Istenhez.

19 A próba tartalmáról ld. a párhuzamos helyeken, Mt 4,1-11 és Lk 4,1-13.

20 Jézus szerényen beleilleszkedett a teremtés rendjébe: ahelyett hogy az 1Móz 1,28 szellemében uralkodott volna rajtuk, „együtt volt az állatokkal”, amelyeknek a Teremtő egy láthatatlan telefonhálózat, azaz ösztöneik (= „Isten követei”, hagyományos fordításban „angyalai”) útján jelzi, hol találnak megfelelő táplálékot, vizet, mikor lesz vihar vagy földrengés. „Isten követeinek” hálózata az egész világot átszövi, és „csodák” nélkül is olyan csodálatosan működik, hogy az embert is eligazítja (akár a pusztai életben maradást illetően is), ha önfejűségéről lemondva, bizalommal ráhagyatkozik.

21 Tehát nem maradt meg Keresztelő János tanítványainak körében, mert már nem értett egyet vele-velük. A következő (15.) versben összefoglalt új mondanivalóval lépett föl, és saját tanítványi kört gyűjtött (17. v.).

22 Az „Isten Országa”, szó szerint „Isten uralma” (baszileia tu theu) Jézus igehirdetésének központi tartalma. Nem földrajzi vagy szociológiai fogalom, hanem azokat (az embereket), illetve azt az állapotot jelenti, akikben, illetve amelyben érvényesül Isten „uralma” (vö. 580. lábj. és 736. lábj.!), vagyis akarata, szándéka, terve, elgondolása (vö. Mt 6,10: „Jöjjön el a te uralmad – legyen meg a te akaratod!”). Konkrétabban: „Isten országa” a feltétel és személyválogatás nélkül ajándékozó szeretet élettere. Ennek értelmében akár magát Istent is nevezhetnénk „Isten országának”, vagy mondhatnánk, hogy Istenben „jelen van Isten országa”. Jézus ilyen Isten akarata szerinti ember lett alámerítkezése után, s az ilyenné válás lehetőségét kínálta fel, amikor azt mondta, „itt” a kedvező idő, „elérkezett” Isten Országa. (Jézus gondolkodásának és magának a kifejezésnek is jobban megfelelne az „Isten uralma” fordítás, de az „uralom” szóhoz olyan sok téves és nem kívánatos képzettársítás kapcsolódik, hogy – pontatlansága ellenére – mégis inkább az „Isten országa” kifejezést használjuk.)

23 A metanoein (= megtérni) ige a gondolkodás átalakítását és az ebből fakadó életátalakítást jelenti, megfelelően a mögötte húzódó héber súb igének, amely azt jelenti: megfordulni, gyökeres életfordulatot végrehajtani. Méltán feltételezhetjük, hogy a megtérés tartalmán Jézus mindenekelőtt azt értette: az ember többé ne a szorongás, a rettegés és az élet megcsonkításának forrásaként gondoljon Istenre (vö. pl. 2,5), hanem fordítson hátat ennek a felfogásnak, és térjen vissza az Isten iránti feltétlen bizalom útjára. Ez az bizalom aztán szinte automatikusan magával hozza az ember fizikai és morális jobbulását (ahogyan – megfelelő körülmények közé kerülve – a vetőmag is „automatikusan” hoz termést: 4,26-28!), a testi betegségek gyógyulását („A bizalmad gyógyított meg téged”: 5,34.37; 10,52; továbbá 2,5; 7,28 és általánosítva: 9,23; ellenpróba: 6,5-6) és az erkölcsi megtérést (a kincset, igazgyöngyöt talált ember örömében adja el mindenét: Mt 13,44-46; vö. 580. lábj., utolsó előtti bek.; ellenpróba: Lk 15,25-30; vö. még Tamás-ev. 7. logion: „kín nélkül [más fordításokban: habozás/zokszó nélkül] a nagy halat választotta”).

24 A vallási nyelvnek – akár a teológiában, akár a népies használatban – aligha van még egy olyan szava, amely annyi félreértésnek, torzulásnak és kétes meghatározásnak lenne kitéve, mint a „hit”; ez a szó azon kifejezések közé tartozik, amelyekhez számtalan téves elképzelés kötődik, s amelyeket ezért előbb saját magukat kell „meggyógyítani”, és csak azután lehet őket az emberek javára alkalmazni. A Jézus szájára adott piszteuein eredeti jelentése: rábízni magunkat valakire (ha nincs külön jelezve, kire, akkor Istenre); ez is benne rejlik ugyan a magyar „hinni” igében, ennek alkalmazását azonban – a hitelesnek tartható jézusi kijelentésekben – az imént mondottak miatt következetesen kerülni fogjuk.

25 A Genezáreti-tóról van szó, amely úgy volt „tenger”, ahogy a Balaton a „magyar tenger”. A továbbiakban általában „tónak” nevezzük majd a fordításban.

26 Pontosan: „(Gyertek) ide! Mögém!” Jézus, akárcsak egy felelősségtudattal bíró hegyivezető, ragaszkodik ahhoz, hogy tanítványai „mögötte” járjanak (vö. Mk 10,21), ahelyett hogy őt felülbírálva (vö. Mk 8,33!) „jobb” utakra térnének „előtte” (vö. 645. lábj.) vagy nélküle.

27 Ez az ígéret hitelesen jézusinak tekinthető, de nem biztos, hogy ekkor hangzott el (vö. Lk 5,10).

28 Az euthüsz Márk szavajárása, azonban nem tekinthető csupán jellemző stíluselemnek: az örömüzenet melletti, habozás nélküli és radikális elköteleződés szükségességét is kifejezi (vö. Lk 9,61-62; Mt 13,44-46). A változatosabb stílus kedvéért sokféleképpen fordítottuk (tüstént, rögtön, azonnal, azon nyomban, mindjárt).

29 Pontosan: „és elmentek, mögötte”.

30 Az írástudók (az „ószövetségi” szentírás hivatásos értelmezői és magyarázói, a kor teológusai; legtöbbjük a farizeusok irányzatához tartozott) „az Írásra” (az „ószövetségi szentírásra”) vagy a hagyományra hivatkozva érveltek, Jézus viszont közvetlenül Isten akaratára vagy a maga meggyőződésére hivatkozott. Példa: Az írástudók azt mondták, szombaton gyógyítani önmagában véve tilos, és csak életveszélyben engedélyezett, mivel itt meg ott, ez meg az meg van írva. Jézus viszont azt mondta, megengedett szombaton is bármely beteget meggyógyítani, mert Isten az emberért rendelte a szombatot. Tanítása szétrobbantotta a régi kereteket és a régi rendszert, nem csoda, hogy kihozta sodrukból a hagyományokhoz kötődő hallgatóit.

31 Hagyományos kifejezéssel: egy „megszállott”. A „megszállottság” egyáltalán nem csupán ókori és vallási jelenség, az élet minden területén találkozhatunk vele ma is, a politikától a sporton át a szexualitásig. Kialakulása és működésmódja jól magyarázható a pszichológia, a pszichiátria és a parapszichológia segítségével (ld. 201. lábj.). – Ma azt mondanánk, egy pszichopata vallási fanatikussal, rajongóval találkozott szembe Jézus. Az effajta eltévelyedés egyik forrása, hogy hosszú időkön át és tekintélyi (félelemkeltő) módon téves gondolatokat vernek az emberek fejébe (a jóakaratúak és az „értelmiségiek” fejébe is), a másik pedig, hogy az emberek hagyják, hogy beleverjék azokat a fejükbe, akár azért, mert képtelenek vagy lusták gondolkodni, akár azért, mert félnek a hátrányos következményektől.

32 Csak bizonyos kéziratokban található meg.

33 A többes szám magyarázata: A tiltakozó ember a zsinagógában jelenlévők egészének vagy többségének felfogását fogalmazta meg.

34 Ti. „a tönkretevőnk” – aminek a maga, illetve a maguk hagyományainak szemszögéből joggal látta Jézust, aki persze ténylegesen senkit sem akart elpusztítani. A meg nem tisztított szellemű emberek azonban a megmentés szándékát és módját csak pusztító szándéknak és eljárásnak tudják megélni.

35 Gúnyos megszólítás (vocativus), akárcsak a „Messiás, Izrael királya” (15,32) a szenvedéstörténetben (hasonlóan a római katonák gúnyolódásához: amazok tövisből font koronát tesznek a „zsidók királyának” fejére, majd térdet hajtanak előtte: 15,17-19). Nagyon buta lenne ugyanis az a „démon”, aki Isten valódi szentjeként ismertetné meg ellenfelét; még nagyobb butaság lenne azt gondolni, hogy Isten használja fel nagy ravaszul a tisztátalan szellemet Jézus igazi kilétének feltárására és elismertetésére.

36 Nem kell sem mágikus, sem „természetfeletti” beavatkozásra gondolnunk; elégséges magyarázattal szolgál, ha feltételezzük, hogy Jézus „karizmatikus”, a szokványost messze meghaladó – de ettől még „természetes”, emberi – pszichikai gyógyító erejét vetette be az ilyen pszichopata fanatikusokkal szemben, akik már nem voltak készek és/vagy képesek az igazságot keresni. Aki hasonló pszichikai energiával rendelkezik, szintén képes hasonló eredményt elérni. Akik még készek/képesek voltak az igazság kutatására, azokból „szokványos”, hétköznapi módszerrel, türelmes tanítással igyekezett „kiűzni” a zavaros eszmék „tisztátalan szellemét” – ebben pedig bármelyikünk követheti.

37 Az evangélisták a maguk világképének megfelelően, illetve koruk „szakkifejezéseivel” írják le a jelenségeket. Minden kor bibliamagyarázóinak „le kell fordítaniuk” e leírásokat a maguk világképére és szakkifejezéseire, ha nem akarnak érthetetlenné, vagy éppen nevetségessé válni, és nem akarják, hogy a biblia üzenete elfogadhatatlanná váljék koruk embere számára. Gondoljunk csak a „hétnapos teremtés” hatástörténetére!

38 Ha az ember beteg ismerősével találkozik, jókívánságait fejezi ki. Ezt teszi itt Jézus is – de „egész lélekkel” teszi, mint mindent, amit tesz, vagyis az abszolút szeretet Istenére támaszkodva, és teljes éberséggel, tudatossággal: „Valóban akarom, hogy egészségessé légy!” Ennek jeléül megragadja a beteg kezét. Ő pedig érzi, hogy Jézus komolyan gondolja, amit mond, hogy belső hatalommal beszél, amint más hallgatói is ezt érezték (vö. 27. v.): „Ha ez a jó, erős, Istenhez kötődő ember valóban azt akarja, hogy egészséges legyek, akkor képes is vagyok rá!” Habozás nélkül beveti hát minden pszichoszomatikus ellenállóerejét a lázzal szemben, és le is győzi, hogy kiszolgálhassa vendégeit.

Nyoma sincs itt a varázslásnak, az ilyesmi bármelyik betegágynál megtörténhetik. Nevezhetjük akár placébó-hatásnak is, csakhogy a bizalom, ami mozgósítja a gyógyulás természetes erőit, ebben az esetben nem egy tablettára vagy egy amulettre irányul, hanem minden életerő valóságos ősforrására, a jóságos Teremtő Istenre.

Másrészt így élte meg Jézus, hogy az Istenbe vetett bizalom erejéből betegeket tud gyógyítani, méghozzá szombaton.

39 A leginkább realista evangélium, Márké is kezdettől fogva él a túlzás hatáskeltő eszközével.

40 Az evangélista szemlélete persze eltér a miénktől (ld. 35. lábj.): ő azt akarja érzékeltetni, hogy (még) a rossz szellemek (is) tisztában voltak Jézus valódi kilétével, de Jézus valamilyen okból nem akarta, hogy azok tanúskodjanak róla.

41 Ez a próféta lágy kísértése: „Az emberek kedvelnek téged, maradj itt!”. A kemény másképp hangzik majd: „Heródes meg akar ölni, menj innét” (Lk 13,31)! – Jézus az „imádságban”, az Istennel folytatott párbeszédben tisztázza feladatát, és erősödik meg küldetésében.

42 Ennek tartalma bizonyára az volt, hogy Isten nem bosszúálló, haragos Bíró, hanem jóságos Édesapa.

43 Nem pedig azért, hogy élvezze az emberek rokonszenvét vagy a fészek melegét, de még csak azért sem, hogy pusztán (karizmatikus) gyógyításokat végezzen.

44 Jézus ott vizsgálta meg alámerítkezésekor szerzett istenélményének hitelességét, és ott hozta meg alapdöntését életének folytatásáról (vö. 12-13. v.).

45 Jézus maga is gyakorolta, amit megkívánt tanítványaitól: tettekben megmutatkozó választ adott Istennek, mégpedig „rögtön”. (Később is így járt el: például életét kockáztatva szombaton is gyógyított [3,1-5], és a közvetlen életveszélyben sem menekült el az Olajfák-hegyéről [14,32-42].) Enélkül az imádság csak elméleti fecsegés.

46 A leprások kultikusan tisztátalanoknak számítottak mint olyan emberek, akiket Isten ezzel a betegséggel büntetett, és kitaszították őket a társadalomból (természetesen a fertőzés veszélye miatt is).

47 Jézus haragját (amelynek emlékezetét csak néhány kódex őrizte meg, nem véletlenül, hiszen az idő múlásával egyre kevésbé illett bele a róla alkotott képbe) három dolog is magyarázza: a leprás térdre borulása, babonás várakozása és az egyre terjedő csodamánia. – 1) Zsidó érzék szerint a térdre borulás egyedül Istent illeti meg. Izraelben ugyan nem kellett félnie Jézusnak, hogy felcserélik őt Istennel, de már a személyi kultuszt is elutasította (ld. még Mk 10,17-18; Mt 20,20). Isten „uralmában” (vö. 22. lábj.) nincs helye semmiféle emberi uralomnak. 2) A leprás kérésének megfogalmazásában ugyanaz a babonás várakozás szólal meg, mint a vérfolyásos asszony elképzelésében (5,28). Benne volt a kor levegőjében, hogy kiemelkedő személyiségekről feltételezték a mágikus erőátvitel képességét. 3) Sikeres gyógyításai nyomán egyre inkább szenvedélyes csodavárás vette körül Jézust.

48 Jézusban egyáltalán nem zárja ki egymást a harag és a részvét, amiről Mk 3,5 is határozottan tanúskodik, és ha bizalommal találkozott, akkor is segített, ha az babonával keveredett (vö. 5,25-34).

49 A leprásokat senkinek sem volt szabad megérintenie; ha valaki mégis megtette, maga is tisztátalannak, vagyis az istentiszteletből és a társadalomból kizártnak számított. Jézus tette azt mutatja, hogy szándékosan áthágta az ide vágó vallási és társadalmi előírásokat.

50 Jézus nem közönséges (karizmatikus) erejét feltételezve, ez a gyógyulás is minden további nélkül magyarázható pszichoszomatikus folyamatokkal. A bőr ugyanis az a szervünk, amelyik (egyéb feladatai mellett) a gyengédséget és a durvaságot érzékeli, és a leggyorsabban reagál az olyan lelki rezdülésekre, mint például az öröm, az izgalom vagy a rémület (elpirulás, elsápadás, lúdbőrzés...). Nem nehéz átélni, mekkora öröm és izgalom tölthette el a leprást, amikor Jézus – fittyet hányva a vallási előírásoknak és a társadalmi gyakorlatnak, saját kiközösítését is kockáztatva – gyengéden megérintette őt... Tehát nemcsak a gyógyulás tényében, hanem még abban sem kell túlzást látnunk, hogy „azon nyomban” megtisztult. – Ez azt is jelenti, hogy többé-kevésbé mi is követhetjük az effajta gyógyításokban – és kell is követnünk (vö. Lk 9,2; Mt 10,8; Mk 6,13)!

51 Jézus heves reakciójának oka: A részvét gyógyításra indította, de aztán hirtelen rádöbbent a veszélyre, hogy ha ez köztudottá válik, már csak csodákat kívánnak majd, és nem figyelnek többé a lényegre, egyszerű örömüzenetére („Bízzatok Istenben, és alakítsátok át életeteket, mert ő mindenkit szeret!”): egy titokzatos csodatevő ugyanis mindig érdekesebb, mint a megtérés.

52 E szigorú tilalom indoklását ld. az előző lábjegyzetben! – Sajnos már maguk az evangélisták is egyre nagyobb „bizonyító csodákká” fújták föl Jézus karizmatikus gyógyításait, és ezzel olyan szóbeszédet terjesztettek róla, amely varázslóvá festette át, elfogadhatatlanná téve őt minden kor gondolkodó emberei számára.

53 A hüpagein egyik jelentése ez.

54 A papoknak kellett hivatalosan megállapítaniuk és elismerniük a gyógyulást (3Móz 14,1-32); ehhez az eljáráshoz hozzátartozott a megfelelő áldozat(ok) bemutatása is. A gyógyult csak ezután térhetett vissza a társadalomba. Jézus ennek érdekében küldi a papokhoz az általa meggyógyított embert, és nem azért, mintha szükségesnek tartotta volna áldozatok bemutatását.

55 Amitől Jézus félt, bekövetkezett: a gyógyult csodapropagandát csinált. Jézusnak ez elől ki kellett térnie – a puszta helyeken tartózkodással –, mivel művének csak ártott.

56 Máté evangélista itt az eredetihez közelebb álló hagyományváltozatot követ, mint Márk (vö. 57. és 63. lábj.).

57 Hagyományos fordításokban: az „igét” (logosz).

58 A tető kibontása márki betoldás (amiben Lukács is követi).

59 Az eredetiben ez áll: „Megbocsáttatnak bűneid.” A zsidók tiszteletből nem mondták ki Isten nevét, hanem többféle körülírással éltek, s ezek egyike volt a szenvedő szerkezet használata; a szakirodalom ezt passivum divinum-nak, „isteni szenvedő igealaknak” nevezi.

60 Számos kéziratban: „megbocsátotta”.

61 Jézus látja a beteghordók bizalmát, és finom érzékkel megérzi a beteg szorongását (valamely elhallgatott bűne miatt?), amely fizikailag is megbénította. Akkoriban ugyanis úgy gondolták – manapság nem? –, hogy a betegség Isten büntetése az illető, vagy elődei (nyilvánvaló vagy titkos) bűneiért. Kijelentése azt jelenti: Betegségednek semmi köze a bűneidhez. (Ezzel még nem tagadja azok létét, de...) Isten nem fizet betegséggel a bűnökért, hanem megbocsátja a bűnöket, mégpedig ingyen! (Jézus sosem tekintette a betegséget Isten akaratának, nem ígért érte túlvilági ellenszolgáltatást, hanem ereje szerint küzdött ellene.)

62 Pontosabban: „méltóságteljesen ült” (nem kathidzein, hanem kathészthai), aminek az értelme: „hivatali tisztét gyakorolta”, azaz mérlegre tette Jézus „igazhitűségét”.

63A kor teológusainak felfogása szerint Jézus azt gyalázta, ami Istenben a legistenibb, vagyis hogy Isten abszolút igazságosan jutalmaz és büntet, s ettől csak ő maga térhet el kegyelmi aktusai révén, másfelől pedig csak az „általa felhatalmazott” személyek (az áldozatot bemutató papok vagy próféták) ismerhetik fel és jelenthetik ki, hogy adott esetben megbocsátott-e, vagy sem.

64 Márk betoldása (Lukács ebben is követi). Ez abból látható, hogy Jézus áthagyományozott mondása („logionja”) egyáltalán nem azt állítja, hogy önmagának igényli a bűnbocsátás hatalmát, hanem csak azt, hogy „megbocsáttatnak bűneid”, természetesen Isten által, amint ez a passivum divinumból következik. E szemrehányás betoldásával azonban Márk elő akarja készíteni a 10. versben következő krisztológiai tételét, miszerint Jézusnak mint (apokaliptikus) Emberfiának és mennyei Bírónak már a földön is van hatalma a bűnök megbocsátására, s ezt a rákövetkező csodatevéssel bizonyítja.

65 Alámerítkezése után Jézusba behatolt Isten teremtő Lelke, Lényege (1,10), mondhatnánk úgy is, Isten (egészséges) Szelleme, amely a továbbiakban iránytűként, mérceként (is) működött benne. De az írástudók (a kor teológusai) gondolkodásmódját ismervén, „józan paraszti ésszel” is tudhatta, hogy teológiai előfeltevéseik alapján azt kell gondolniuk, amit ténylegesen fontolgatnak (7a v.). Szóba jöhet azonban magyarázatként az is, amit intuíciónak nevezünk. Fölösleges hát valamiféle „isteni” „vesékbe látást” feltételezni Jézusról.

66 A Miért? kérdő névmás értelme itt nem „Mi okból?, hanem „Mi célból?, ahogyan ezt a mátéi változat (9,4) határozottan alátámasztja: „Mi célból (hinati) gondoltok rosszakat szívetekben?” Magyarul: Milyen céllal teologizáltok? Valóban az a célotok, hogy „Isten megdicsőüljön”, vagyis tiszteljék és szeressék őt az emberek, vagy az, hogy a „bűnösök” verést kapjanak?

67 Súlyos irónia! Természetesen egyformán könnyű kimondani az egyik vagy a másik mondatot, csakhogy az írástudók még ezt a semmi fáradságot nem igénylő segítséget sem akarják megadni a bénának, hanem azt akarják, hogy „érvényesüljön Isten igazságossága”: maradjon beteg, „elnyerve bűnei méltó büntetését” (vö. 63., ill. 79. és 81. lábj).

68 Az „emberfia” („emberek fia”) kifejezés eredeti értelme a hétköznapi arám nyelvben „az ember”, „egy ember”, „az ember általában”; az „én” körülírására használták, legtöbbször olyan összefüggésekben, amelyekben a meggyaláztatás vagy a halál volt a téma. A vallási nyelvben sajátos mellékzöngéje volt: „szegény, hatalom nélküli ember, aki egészen rá van utalva Istenre, és akit Isten támogat” (vö. Zsolt 8,5 és a próféta állandó „emberfia” megszólítása Ezekiel könyvében; akárcsak Ezekiel személyében, Jézuséban is figyelemre méltó módon összekapcsolódik az „emberfia” és a „próféta” mivolt, vö. Ez 34,1-2; Mk 6,4).

Jézus mindig önmaga megjelölésére használta, szokásos alapjelentésének megfelelően, értelme tehát: „az ember általában, és így én is”, „egy egyszerű ember, mint én (is)”, „egyszerű, az embereknek kiszolgáltatott, hatalom nélküli ember, akit azonban Isten a maga erejével tölt el”. Az eredetinek tekinthető emberfia-mondások mind ezt a jelentést hordozzák (pl. Mk 8,31; 14,41-42; Mt 11,16-19; Lk 9,44; 11,29-30.32; 12,8-9).

Egészen mást jelentett az „emberfia” a kor apokaliptikus irodalmában (773. lábj.): „titokzatos, hatalmas, emberfeletti ember, aki arra lett kiválasztva, hogy meghatározott napon lejöjjön az égből, és dicsőséges világbíróként a büntető angyalok segítségével végrehajtsa Isten bosszúját a gonoszokon”. Utólag aztán ezt a szemléletet tükröző emberfia-mondásokat adtak Jézus szájába (pl. Mt 16,27; 19,28; Lk 21,25-28), illetve egyes valódi emberfia-mondásokat apokaliptikus emberfia-mondásokkal vegyítettek (pl. Mk 14,62), vagy apokaliptikusan átértelmezték őket (pl. Mk 9,9.12-ben). Az „Emberfia” ezáltal titokzatos messiási cím lett.

Megerősíti az imént mondottakat, hogy 1) Jézus szenvedés-bejelentéseiben nincs utalás arra, hogy ítélkezés céljából visszatérne majd valamikor, holott ez teljesen logikus lenne (Mk 8,31; 9,31; 10,33-34 és ezek párhuzamos helyein, sőt még a húsvét utáni Jézus szájába adott Lk 24,7-ben sem); ennek oka aligha más, mint hogy ezeket az összefoglalásokat hiteles jézusi mondásokból állították össze; 2) a Jézus bírói visszatérésével kapcsolatos emberfia-mondásokban sosincs visszautalás Jézus szenvedésére, holott ez talán még az előbbinél is logikusabb lenne; ennek oka aligha más, mint hogy a mintaadó, Hénokh-féle apokaliptikus emberfia-szemléletből hiányzik a szenvedés mozzanata, mégpedig méltán, hiszen a szenvedés e dicsőséges Emberfia kudarcát jelentené.

Fordításunkban következetesen különbséget teszünk a kettő között oly módon, hogy az eredeti-jézusi értelemben mindig kisbetűvel, az apokaliptikus-messiási értelemben mindig nagybetűvel írjuk. (Az előbbi értelemben helyesebb lenne ugyan egyszerűen emberrel fordítani, az „emberfiával” azonban jelezni akarjuk, hogy ezeken a helyeken – elsősorban? – mégiscsak Jézus önmegnevezéséről van szó.)

69 E mondás ugyancsak Márk betoldása, amit már az is jelez, hogy nyelvtanilag egyenetlenül van befűzve az eredeti elbeszélésbe: „Hogy pedig [ti] megtudjátok..., így szólt a bénához...” Tartalmilag pedig az cáfolja hitelességét, hogy Jézus kifejezetten és alapvetően elutasította a „bizonyító csodákat” (Mk 8,11-13; 11,27-33; Lk 11,29-30).

70 Ugyanaz a hüpagein ige áll itt, mint az 1,44-ben, s használatának ugyanaz lehet a mozgatórugója, mint amott (ld. 51. lábj.).

71 Jézus nemcsak beszélt Isten jóságáról, hanem át is élte és meg is élte, ezért tovább tudta sugározni, s az valóban megszüntethette a beteg (Istentől való) félelmét és bénult tagjainak görcsét – látványos „csoda” nélkül is. Könnyedén beláthatja ezt bárki, akinek mondanak valamit az olyan kijelentések, mint például az, hogy „mozdulni sem tudtam a félelemtől”.

72 Ugyanaz a kathészthai ige, mint a 6. versben; a „hivatali tiszt gyakorlása” ez esetben a vámszedés.

73 Jézus tanítványgyűjtése általában valószínűleg nem ilyen villám- és csodaszerűen történt, hanem normális ismerkedés folyamatában és folyományaként, de nem zárhatjuk ki sugárzó és elbűvölő egyéniségének ilyen hirtelen és azonnali követést eredményező hatását sem.

74 Ld. 7. lábj.

75Jézus házában (vö. 2,1; 3,20; 9,33). Ez még nagyobb a súlyt ad annak, hogy Jézus asztalközösséget vállalt a megvetett és gyakorlatilag kiközösített „vámosokkal és bűnösökkel”. – Lukács (5,29-32) majd „feje tetejére” állítja a dolgot, és ezzel elveszi Jézus sajátos prófétai gesztusának élét: nála nem Jézus lát vendégül bűnösöket, hanem a már megtért vámos, Lévi ad lakomát az ő tiszteletére, továbbá Jézus nem Isten ingyenes jóságát jeleníti meg, hanem megtérésre szólítja fel a bűnösöket.

76 Nem feltétlenül jelent személyes bűnösséget; elég volt bizonyos, bűnösnek számító foglalkozási ágba tartozni ahhoz, hogy a farizeusok bűnösnek bélyegezzenek valakit. Természetesen tényleges bűnösökről is szó van.

77 Nehezen értelmezhető mondat. Mivel azonban a kai (= és) a görögben sok egyéb mellett jelentheti azt is, hogy „de, mégis, sőt”, az akolúthein pedig lehet a puszta fizikai követés mellett a „tanítványi Jézus-követés” szakkifejezése is (ld. 14. v.: „Kövess engem!”), e mellett az értelmezés mellett döntöttünk.

78 Az ő teológiájuk szerint ugyanis a „bűnösöket” ki kell irtani Isten népének köréből, hogy Isten szentsége (= elkülönítettsége a világ „profán” részétől, mindattól, ami morális vagy kultikus szempontból tisztátalan) csorbát ne szenvedjen (vö. 5Móz 13,6; 17,7; 19,19 stb.).

79 Jézus a bűnöst nem „bűnözőnek” tartja, aki büntetést érdemel, hanem „betegnek”, akiknek orvosra van szüksége. Ha pedig a „bűn” végső soron az emberi szív elzárkózása a jóságtól, akkor egyetlen megfelelő gyógymód lehetséges: „igazságos büntetés” helyett a feltétlen jóság felkínálásával kiváltani a bűnös szabad megnyílását.

80 Az ünnepélyes „(nem) azért jöttem” formula használata jelzi, hogy Jézus Isten akaratának képviselőjeként, közvetítőjeként beszél.

81 Súlyosan ironikus mondás (erre utal fordításunkban az idézőjel). Egyik lehetséges „magyarázata”: Az igaz[ságos]aknak nincs szükségük meghívásra. Ők tudják, hogy jogosan meghívottak. A másik: Az igazságosság emberei nem akarják, hogy bármit is ajándékba kapjanak. Ők jogszerűen megszolgálják a bérüket. – Jézus azonban rámutat arra, hogy Isten más, mint amilyennek a Tóra, a mózesi törvény ábrázolja; ő ilyen „igazságtalan”: abszolút megmentői akarata mindenki vonatkozik, ezért ingyen, feltétel nélkül árasztja jóságát azokra is, akik „nem érdemelték ki” (vö. Mt 20,1-15), ahogyan napját is fölkelti jókra és gonoszokra egyaránt (Mt 5,45).

A farizeusok alkották az egyik fontos vallási irányzatot Izraelben; szenvedélyes buzgósággal küzdöttek a törvény és a szóbeli hagyományok megtartásáért a hétköznapi élet apróságaiban is; a papi arisztokratákat tömörítő szadduceusokkal szemben a laikusokat képviselték.

82 Nem a rászorulókkal való osztozás, vagy az önfegyelem gyakorlása miatti böjtről van szó, hanem arról a kultikus-aszketikus böjtölésről, amely az Isten (Jahve) távolléte miatti szomorúságot fejezte ki, illetve Isten uralmának eljövetelét akarta siettetni.

83 Márk megfogalmazása pontatlan; így lenne helyes: „...mi és a farizeusok böjtölünk” (vö. Mt 9,14).

84 Talán nem Jézus minden tanítványának szólt a szemrehányás, hanem csak azoknak, akik János tanítványai közül váltak az ő tanítványaivá (vö. Jn 1,35-39), s ezután már nem folytatták mesterük (és a farizeusok) böjtölési gyakorlatát. Ezt a változatot valószínűsíti a szoi mathétai („neked tanítványok”) megfogalmazás a bevett mathétai szú („tanítványaid”) helyett.

85 Pontosan: „nem képes böjtölni”.

86 Szó szerint: „Vajon képesek-e böjtölni [annak] a lakodalmas teremnek a fiai [= a lakodalmas teremben tartózkodó emberek], amelyben [en hó] a vőlegény velük van.” – Nem értvén ezt (esetleg az en hó „mialatt, miközben” jelentése helyett annak „addig, ameddig” jelentésére gondolván), vagy a már kialakult krisztológiától vezettetvén, Máté majd átalakítja a mondat szerkezetét, továbbá az en hó-t („amelyben” vagy „miközben”) eph' hoszon-ra („amíg”) változtatja; ezt az „amíg”-ot fejti ki aztán (a mátéi szöveg visszahatásaként, vagy attól függetlenül?) a Mk 2,19b-ben olvasható kiegészítés (hoszon khronon – amíg), illetve a mindhárom szinoptikusnál megtalálható „Jönnek azonban olyan napok...” mondat. A „fejlődés” végállomása a (zsidókkal összeütközésbe kerülni nem akaró) keresztények böjtölési gyakorlatának ideológiája: „azon a napon” (vö. 82. lábj.).

87 Az Ószövetségből közismert volt a „Jahve mint Izrael népének vőlegénye” kép (Iz 54,5; 61,10-11; 62,4-5; Jer 2,2; Ez 16. f.; Oz 2,18), Jézus viszont azt élte át alámerítkezésekor, hogy nem kell tovább várakozni („Itt a kedvező idő”), Isten jelen van, mégpedig nem leszámolásra kész Bíróként (ahogyan János prédikált róla), hanem szerető Édesapaként, avagy az itteni képet használva, népének szerető Vőlegényeként. Ha pedig a vőlegény jelen van a lakodalmas teremben, akkor ez örömmel tölti el a násznépet, s az képtelen lesz böjtölni. Isten közelségének ismertetőjegye tehát az öröm, a víg evés-ivás, nem pedig a komor böjtölés (vö. 859. lábj., utolsó előtti bek.!).

88 A későbbiekben már nem értették Jézus válaszát (18a v.), s ennek, illetve kivégzésének hatására kiegészítették (19b-20. v.), és ezzel átértelmezték azt (vö. 79. lábj.): Itt már nem Isten a vőlegény, hanem Jézus, s az ő erőszakos elragadása miatt (vö. Iz 53,8!) szomorkodva böjtölnek a keresztények, visszaesve a jézusiatlan böjtölés gyakorlatába. Az utolsó, (az „olyan napok ” miatt ellentmondásos) „azon a napon” toldalék arra utal, hogy a keresztre feszítésre emlékezve pénteken böjtöltek, szemben a farizeusok hétfői és csütörtöki böjtölésével. Ezzel a kiegészítéssel-átértelmezéssel azt a látszatot keltették, mintha Jézus már az események kezdetén megjövendölte volna passióját, úgy rendelkezett volna, hogy „az öröm miatti böjtölni-nem-tudás” csak földi jelenlétének idejére legyen érvényes, s azt akarta volna, hogy utána meggyászolják, és böjtöljenek távolléte miatt...

89 A most következő két mondás ezen a helyen a 19. vers kérdésében foglalt képtelenséget szemlélteti. Elképzelhető azonban, sőt a másodikat illetően valószínű, hogy eredetileg más összefüggésben, és nem is egyszerre hangzottak el.

90 A János-tanítványoknak vagy a farizeusoknak hajlandóságuk lehetett arra, hogy bizonyos elemeket átvegyenek Jézus üzenetéből, de egészében nem akarták elfogadni. Nekik mondja: Örömüzenete nem osztható és nem elegyíthető! (Vö. Mt 10,35; Lk 9,59-60; Mt 5,21-48.) – Az evangélium nem vegyíthető a régi vallási rendszerekkel, sem a legkülönfélébb izmusokkal.

91 A bort kecskebőrből készült tömlőkben tárolták. Az új, még forrásban lévő bort új, frissen készült tömlőkbe kellett tölteni, amelyek még rugalmasak voltak, mert a régi, kiszáradt, merev bőrt szétvetette volna.

92 Az írástudók és a jogtudósok mérlegelhették, nem illeszthető-e bele Jézus erkölcsi tanítása a hagyomány szilárd kereteibe. Nekik mondhatta: Üzenetének rugalmas tartóedényre, hajlékony formákra és keretekre van szüksége. – Ha a dinamikus evangéliumot statikus formákba kényszerítik, a formákat is szétrobbantja, és maga is tönkremegy.

93 1Kir 21,1-6.

94 E mondatok jézusiatlan voltáról ld. a Mt 12,1-8-hoz fűzött jegyzeteket!

95 Ti. Isten által (a teremtés rendje szerint): passivum divinum (ld. 59. lábj.).

96 Az Ószövetségben épp az ellenkezője áll, vagyis hogy Isten nem az ember javára, hanem saját dicsőségére rendelte el a szombati nyugalmat (2Móz 35,1-3: „A hetedik nap... szent Jahve számára”). Jézus azonban frontális támadást intéz a megkövesedett szombattörvény mögötti megkövesedett istenkép ellen: Nem nehéz elképzelni, felfogása mekkora eretnekségnek számított – még az első század végi keresztények szemében is, hiszen Máté is, Lukács is kihagyja szövegéből ezt a mondást.

97 Az „emberfia” (ld. 68. lábj.) jelenthetné itt Jézust mint embert, és az embert általában, s ebben az esetben a mondás értelme ez lenne: Isten az ember javára rendelte a pihenőnapot, ezért az embernek (= minden embernek) szabad azt ebben az értelemben használnia, mintegy „a szombat uraként”: szabad természetes szükségleteit kielégítenie, jót tennie, segítenie, gyógyítania – Isten korlátozása nélkül (vö. Mk 3,4). Valószínűbb azonban, hogy az apokaliptikus értelemben vett Emberfia és Úr (küriosz) jelentéssel van dolgunk: Isten iránti feltétlen tisztelete (vö. Mk 10,17-18; 12,29) ugyanis megtiltotta Jézusnak, hogy önmagát vagy az embert általában az Isten adta rend „urának” nevezze. Megerősítheti ezt három további megfigyelés: 1) A küriosz igei alakja, a kürieuein annyit jelent, mint „úrként bánni egy rabszolgával”, de épp ez az a magatartás, amelyet Jézus határozottan elvetett önmagára és követőire vonatkozóan egyaránt (Lk 22,25). 2) Az egész mondat „logikátlan”, mert miért következne az Isten által alkotott rendből (vö. „tehát”), hogy az Emberfia ura a szombatnak!? Vagyis az Emberfia úr volta tiszta önkényuralomként jelenik meg. 3) Az „is” szócska a mondat végén voltaképpen fölösleges, hiszen nem volt szó más területekről, csak a szombatról; de azt sejteti, hogy „még a szombatnak is” ura az Emberfia, vagyis akkora úr, hogy szabadon rendelkezik még az Isten által megszabott renddel is.

98 Szó szerint: „egy ember, aki elsorvadt, béna kezet birtokolt” (béna kezű volt). Mivel az ekhein (birtokolni) ige azonos súllyal azt is jelenti, hogy „tartani”, úgy is fordítható: „egy ember, aki bénán tartotta a kezét”. Ez esetben természetesen egészen más lesz a történet értelmezése: A farizeusok csapdát állítanak. Rávesznek valakit, tartsa úgy a kezét, mintha béna lenne, aztán figyelik Jézust, meggyógyítja-e szombaton. Jézus azonban átlát a szitán (vö. 61. lábj.). A „Nyújtsd ki kezedet!” értelme így: „Hagyd abba a színészkedést!”, és semmi titokzatos nincs abban, ha rögtön rendbe jön a keze...

99 Ha valaki szándékosan megszegte a szombat törvényét, rabbinikus felfogás szerint megkövezéssel ki kellett végezni.

100 A kalásztépés esetében Jézus „csak” reagált a támadásra, itt már ő kezdeményez (a kéz bénasága nem jelentett életveszélyt, a következő napon is meggyógyíthatta volna), hogy élete kockáztatásával is (!) megmutassa: a jó Isten valóban az ember javára rendelte a pihenőnapot, s az embert nem szabad feláldozni a szombat kedvéért.

101 Ezzel az óvodás korú gyermekek számára is könnyűszerrel megválaszolható kérdéssel gondolkodásuk (konkrétan istenképük) átalakítására akarta ösztönözni ellenfeleit, mert őket is meg akarta gyógyítani, meg akarta menteni (vö. Lk 7,40-47).

102 Haraggal, mert hallgatásuk bűnös gyávaságból, látni-nem-akarásból és szellemi uralomvágyból (vö. Mt 23,4) fakadt, és részvéttel, mert maguk is áldozatai lettek teológiájuknak és az általuk védelmezett vallási rendszernek: elsorvadt, megkövesedett, érzéketlenné vált a szívük. – Újabb példája ez annak, hogy Jézus egyidejűleg tudott haragot és részvétet érezni ugyanazon személyek iránt (vö. 47. lábj.).

103 A szüllüpeiszthai igében a szün- igekötő a részvétet, a lüpeiszthai ige a szomorúságot fejezi ki.

104 Az Isten országa melletti elkötelezettség sajátosan jézusi módja: világos látás + bátor cselekvés + jóság. Világos látás: A tiszta szív (ld. Mt 5,8) világosan látja, hogy Isten jó, és jót akar – megkötések és feltételek nélkül. Bátor cselekvés: A világos látás semmit sem ér, ha nem követi hangos beszéd és nyílt cselekvés – kockázatokat (akár az eretnekhalált) is vállalva. Jóság: A világos látás és a bátor cselekvés (az ellenfelekre is kiterjedő!) jóság nélkül még eredményezhetne hideg, korrekt rendszert is.

105 A motorikát szolgáló szervek bénultsága, azaz öntudatlan gátoltsága hisztérikus tünet, a lelki szétesés következménye. A motorikus zavarok megértéséhez tudnunk kell, hogy a legtöbb mozgás tanult, majd messzemenően mechanizálódott folyamat. – A béna kéz azt jelzi (jelezheti), hogy az illető képtelen az életét „a saját kezébe venni”. Talán ezért is állítja ki Jézus középre a beteget, ti. hogy egyszer végre a középpontban lássa magát, ne pedig a peremen, és ezért van az is, hogy a beteg csak törvényszegés révén nyeri vissza mozgási szabadságát. – Mind a betegség létrejöttének, mind a gyógyításnak-gyógyulásnak a megértéséhez segítséget nyújthat A kezek nélküli kislány c. Grimm-mese.

106 Politikai és vallási ellenfeleikkel! Tanácskozásra azért volt szükség, mert a nyilvános kivégzést megtiltotta számukra a római megszálló hatalom, s így csak az orgyilkosság jöhetett szóba, vagy Heródes beavatkozása (mint Keresztelő János esetében, vö. Mk 6,14-29). Az elvtelen koalícióról Jézus és tanítványai Johanna révén (vö. Lk 8,3) szerezhettek tudomást.

107 A 7-12. vers az evangélista összefoglaló beszámolója; egyfelől összegzi az eddigieket, másfelől előkészíti Jézus galileai működésének közelgő csúcspontját. A Jézusért lelkesedő nép összesereglése éles ellentétben áll a vezető réteg kivégzési határozatával. – Az itt leírtakat az evangélista magán-állásfoglalásainak tekinthetjük, tehát nem feltétlenül tükrözik a valóságot: ő így látta, illetve teológiai és lelkipásztori céljaitól vezettetve így akarta láttatni a dolgokat.

108 Lehetséges, hogy a csodapropagandát akarta elkerülni, de valószínűbb, hogy ellenfeleinek gyilkos mesterkedései elől akart kitérni.

109 A tartalom miatt itt eltérünk a szokásos versszámozástól, amely Júdeát még a 7. vershez sorolja.

110 Egyrészt nagy sokaság vonul vele Galileából, másrészt nagy sokaság vonul hozzá Galilea szűkebb és tágabb környezetéből.

111 Az utalás a csónak előkészítésére a hatás fokozását szolgálja. Egyébként két olyan szó is található benne, amely csak egyszer fordul elő Márk evangéliumában (hajócska, készenlétben tartani).

112 A betegségekre utal mint csapásokra, akár démoni hatások, akár isteni büntetés következményének tartva azokat.

113 Ld. 31. és 37. lábj.

114 Ld. 35. lábj. Márk beállításában azonban ez a „hitvallás” is Jézus emberfeletti nagyságát hivatott sejtetni: a démonok szájából itt ugyanaz a fiúi cím hangzik el, mint Isten szájából az 1,11-ben. A tisztátalan szellemek viselkedése kettős: hódolatukat fejezik ki a Jézus lába elé borulással, de ezzel részben jóindulatra akarják hangolni önmaguk iránt, részben kikiáltják a titkát, hogy megszabaduljanak hatalmából (elhárító varázsformulaként használják az „Isten fia” megnevezést).

115 Márk felfogásában „Jézus titkának” még nem szabad kiderülnie, annak feltárása az Atya feladata (ld. 9,7).

116 A szakirodalomban mindmáig élénk vita folyik e szakasz értelmezéséről: Jézus rendelte-e a Tizenkettőt, tizenkettőt rendelt-e, hogyan kell érteni a tizenkettes szám szimbolikáját, „örökölhető” és továbbadandó „hivatalnak” szánta-e a Tizenkettő feladatkörét, lényegi különbséget tett-e „tanítványok” és „apostolok” között, és így tovább...

Álláspontunk: Jézust az indította egy szűkebb tanítványi kör kijelölésére és alapos nevelésére, hogy meg akarta sokszorozni saját igehirdetői hatékonyságát (vö. Mt 9,36-10,1), részint azáltal, hogy behatóbban és ezért hatékonyabban oktatja őket, részint azáltal, hogy ők is teszik majd, amit ő maga tett – hogy egész „Izraelt” elérje az örömüzenet (ezt jelképezi a tizenkettes szám). Nem szánta őket „vezető testületnek”, és semmilyen különleges, „szentségileg” átörökíthető kiváltsággal nem ruházta fel őket. Az „egyszerű” tanítványoknak ugyanaz a feladatuk és küldetésük, mint a „kiválasztott” apostoloknak – mint ahogy két erkölcstana sincs Jézusnak, egy a „beavatottaknak”, s egy másik az „egyszerű embereknek”. Ezért legfeljebb azt mondhatjuk: az „apostolok” mintaszerűen szemléltetik azt, ami Jézus minden követőjének feladata.

117 Csak bizonyos kéziratokban olvasható.

118 Ez fontos mozzanat; azt jelenti, hogy ne csak tanítását hallják-ismerjék, hanem egész gondolkodásmódját, érzelmeit, lelkületét, továbbá magatartását is mint szavainak hiteles kommentárját. – Még ez a „vele levés” sem lehetetlen bármely követője számára, hiszen ő maga tett ígéretet arra, hogy mindig ott lesz hűséges követői között (ld. Mt 18,20; 28,20).

119 Csak bizonyos kéziratokban olvasható.

120 Ld. 36. lábj.

121 A Márk és Máté által említett Tádénak Lukácsnál és az Apostolok cselekedeteiben Júdás, Jakab fia felel meg. Lehetséges, hogy a Tádé az ő mellékneve volt.

122 Lukács (6,15) a zelótaként értelmezi a „kananeust”.

123 Az eredeti iszkariót vagy iszkariótész jelentheti azt is, hogy „a karióti férfi” (vö. Józs 15,25: Kerijót), de nem lehetetlen (különös tekintettel arra, hogy több kódex is a szkariótész alakot használja), hogy ebben a ragadványnévben a görög szikariosz szó rejlik: ez esetben Júdás is a politikai terroristák közé tartozna. Vö. 659. lábj.

124 Ilyesmi időnkint bárkivel megesik, aki nagy munkában van, ez azonban még nem jelenti azt, hogy az illető „nincs magánál”, ahogy ez a szöveg Márk szerinti folytatásából következne (ld. a következő lábj. elejét). Jézusra különösen nem vonatkozik, hiszen ő tudta: ideje van annak is, hogy az ember „szabadságra menjen” (ld. 6,31).

125 Az események logikája szerint fel kell cserélni a 22. és a 21. vers sorrendjét: Immár nemcsak az „igaz hit” helyi őrzői tartották megfigyelés alatt (3,2), hanem megjelentek a fővárosi hittani főhatóság kémei is, és úgy ítélték meg, hogy karizmatikus gyógyítása az ördög műve, mivel nyílt törvényszegéssel jár együtt (2,24; 3,2-6). A Főtanács döntése szempontjából ennek nem volt jelentősége, így hát valószínűleg azért híresztelték, hogy eltérítsék tőle a műveletlen tömegeket, s ezzel őt magát is „kijózanítsák”. Rokonaihoz is eljuthatott a hír, és azok könnyen kiszámíthatták, mi vár rá, nevezetesen a megkövezés. Az írástudók ítéletének ártalmatlanítására mondják tehát: „[A mi Jézusunk nem paktál az ördöggel, csak] magán kívül van”, és elindulnak, hogy (csellel vagy erővel) hazavigyék („házi őrizetbe” és gyógykezelésre), megelőzendő az inkvizíciós eljárást. Az evangélium egy késői szerkesztője, talán a végszerkesztő azonban úgy láthatta, a rokonok véleménye rossz fényt vet Jézusra, és azzal ártalmatlanította azt, hogy felcserélte a két vers sorrendjét, s ezzel a rokonok vélekedését arra vonatkoztatta, hogy Jézusnak (nyilván „túlbuzgóságában”) még enni sem volt ideje. (Máté és Lukács teljesen ki is hagyja a rokonok nyilatkozatát...)

126 Jézus reakciója a 28-29. versben olvasható.

127 A történet a 31. versben folytatódik.

128 Az evangélium mostani szövegösszefüggésében az írástudókra utal az „őket”, a proszkaleiszthai (magához hív) igének azonban másutt sosem tárgyai az írástudók, így valójában csak a tanítványokra vagy a tömegre (vö. 7,14) vonatkozhat.

129 A 23-26. versben megfogalmazott, kissé „sápadt” és közhelyszerű „védekezés” nem jellemző Jézusra; feltehetően valamelyik szerkesztő betoldása. A 27. vers – helyesen értve – hiteles jézusi mondanivalót fogalmaz meg, de nem a 22. (és 23-26.) vers témájára vonatkozóan, eredetileg tehát nem tartozott bele a mostani összefüggésbe. Az írástudói kritikára adott tényleges jézusi választ a 28-29. vers tartalmazza.

130 „Az Erősön” Márk – akit Máté és Lukács, meg a teológusok mindmáig követnek – a Sátánt érti, akit a még erősebb ördögűző, Jézus megkötöz és kifoszt, és ezzel érvel az írástudók vádja (22. v.) ellen. Valószínűtlen azonban, hogy Jézus „az Erősként” ábrázolja a Sátánt (vö. 125. lábj.), olyan házigazdaként, aki jogos tulajdonaként birtokolja az embereket, önmagát pedig rablóhoz hasonlítsa, aki elveszi mások tulajdonát, és így mutatja meg saját erejét. Nagyon is megfelel viszont ez az elképzelés a kora keresztény apokaliptika gondolatvilágának, amelyben a mennyei Krisztus és angyalai erőszakkal harcolnak a Sátán ellen, s a végén megkötözik őt (vö. Jel 12,7-9; 20,2).

131 Az Ószövetségben Isten egyik jelzője vagy neve „az Erős”, „a mi Erősségünk” (héber ÉL, ÉLI; ELOHIM, vö. pl. Zsolt 31,3; 62,8; 89,9!; Péld 18,10; Szof 3,17!; Hab 3,19! és főleg Iz 9,6!). Maga Jézus a végsőkig az ERŐS védelmében tudta magát (Mk 8,31; 14,62; 15,34); ez adta neki a bátorságot ahhoz, hogy szembeszálljon a hatalmasokkal. Ezzel a példázattal (amelynek csak képi felét hagyományozták ránk, értelmezését nem) ugyanezt a biztonságot és félelemmentességet akarja átadni tanítványainak is: Ti Istenéi vagytok, ahogy a ház berendezése a házigazdáé. Ahhoz, hogy üldözőitek erőszakkal elragadjanak titeket Istentől, erősebbeknek kellene lenniük nála, az ERŐSnél, s előbb meg kellene kötözniük őt – ez pedig képtelenség. Ne féljetek hát! (Vö. Mk 10,29; Lk 12,4.)

132 Héber nyomatékosító szó ('ámén), szó szerinti jelentése „hűen, valóban, úgy legyen”, egy állítás ünnepélyes bevezetéseként: „bizony, úgy van, valóban” Változatlanul átkerült a görögbe és a latinba, s aztán sok más nyelvbe. Használatával Jézus a maga belső bizonyosságát fejezte ki. Fordításunkban megőriztük mint egyikét azon kevés szónak vagy kifejezésnek, amely egészen biztosan Jézustól származik.

133 Ti. Isten által (passivum divinum).

134 Szó szerint „az emberek fiainak” (vö. 63. lábj.).

135 Aki csak Jézust vagy más embertársát gyalázza, veti el, annak meg lehet bocsátani, aki azonban a szent Lelket (vö. 11. lábj.), a Teremtő életerejét és mindenkire irányuló jóságát, egyetemes irgalmát gyalázza, veti el, annak nem lehet megbocsátani, mert magát a megbocsátást, az irgalmat utasítja el magától. Ezt tették a jeruzsálemi hittani hatóság kémei, akik Isten Jézusban megnyilatkozó korlátlan szeretetét (hiszen szombaton is gyógyított, és olyan bűnösöket is, akik ezt nem „érdemelték ki”) az ördög műveként gyalázták, vagyis a korlátlan szeretetet istenellenesnek minősítették. (Erről ismerte fel Jézus, hogy a szent Lelket gyalázzák.) Amíg ebben a viselkedésükben kitartanak, soha nincs számukra bocsánat, még Isten sem képes felmenteni őket. Nekik kell valamikor megérniük, és megváltozniuk.

136 Jézus átlátja, hogy egész műve forog kockán: Az egykori próféta mint szegény tévelygő, házi őrizetben, édesanyja gondviselésében! Elegáns megoldás lenne a jeruzsálemi hatóságok szemszögéből is, mert olcsóbban oldaná meg a problémát, mint egy feltűnést keltő eretnekper. Mivel azonban ennek nem szabad megtörténnie, Jézus elszakad a családjától. (Amit pedig ilyen keményen végbevisz – bár nyilván nem akar senkit megsebezni –, azt mindenkitől megkívánja, aki követője akar lenni, azaz mögötte akar járni; vö. Lk 9,59-60; 14,26.)

137 Jézus sajátosan családias kapcsolatban élt Istennel, akit Abbának, Édesapjának nevezett. Ugyanilyen családiasan viszonyult azokhoz, akik vele jártak. Szellemi rokonait fivéreinek és nővéreinek nevezte (35. v.). Más rabbiiskolák fejeihez hasonlóan hangsúlyozhatta volna atyai tekintélyét követőivel szemben, annál is inkább, mivel biztos volt abban, hogy közvetlenül Istentől kapta küldetését és vezetői megbízatását (Mk 12,1-6; Lk 10,22.23-24). Tudatában lévén azonban Istentől való távolságának (Mk 10,18), úgy gondolta, egy síkon áll az emberekkel.

138 A Jézus által felkínált testvér-cím nem tetszés szerint tágítható, olcsó udvariassági formula, hanem ára van: Csak az lehet fivére-nővére Jézusnak, aki hozzá hasonlóan valóban megteszi, amit Isten akar. – Mindazonáltal ez a második kijelentés más alkalommal hangozhatott el. Ez egyrészt abból látható, hogy nem kötődik az iménti helyzethez, hanem általános érvényű; másrészt abból, hogy voltaképpen fölöslegesen van itt jelen, hiszen a képekre és jelképekre érzékeny keleti embernek nem volt szüksége az effajta „kifejtésre”: Jézus rövid kérdése és rövid válasza mindent tartalmazott számára; harmadrészt pedig abból, hogy Márk a mondás végére biggyesztette az „és anyám”-ot, amitől – a 33. és 34. vers fényében – logikátlanná válik a „fivérem és nővérem és anyám” sorrend.

139 Az 1-2. vers Márk stilizált szerkesztői bevezetése.

140 Valószínűleg úgy értendő, hogy az addigi legnagyobb tömeg (vö. 3,7: „nagy sokaság”), de talán az is beleértendő, hogy utána sem gyűlt már össze akkora tömeg, vagyis Jézus tanítói működésének csúcspontját akarja jellemezni. Ezen a „legnagyobb tömegen” persze alighanem legfeljebb néhány száz embert kell értenünk.

141 Ez az ülés Jézus tanítói „tisztének gyakorlását” fejezi ki (aminthogy a zsidóknál a vallási oktatás – a „prédikáció” is – mindig ülve történt, ld. Mt 5,1; Lk 4,20); vö. 2,6.14 .

142 Ti. szintén ült; vö. 3,32.

143 A héber masal, ill. arám mathla szó elképesztően gazdag jelentéstartalmú; a leggyakoribb jelentések: példázat, példabeszéd, példa, hasonlat, jelkép, allegória, közmondás, rejtvény, szabály, vicc. Fordításunkban az egyszerűség kedvéért csak kivételesen térünk el a „példázattól”.

144 A példázat három szinoptikus változata közül Lukácsé látszik a legeredetibbnek (azt tükrözik az itteni kiemelések). Egyrészt az utal erre, hogy Márk változata elég szószátyár: Jézus sokkal tömörebben és stílusosabban fogalmazott (ld. a kövérrel és dőlttel szedett részeket önmagukban!), másrészt az, hogy a korabeli hallgatók számára csak meg kellett említeni a (szántóföldön keresztül vezető) keményre taposott utat, s máris mindenki tudta, hogy az oda esett magok sorsa meg van pecsételve, akár azért, mert a madarak felszedegetik őket (Mk), akár azért, mert az arra járók széttapossák őket (Lk). (Viszont Márk szövege is hatott Lukácsra – és persze Mátéra is –, amint a magvakat felcsipegető madarak mozzanatának átvétele jelzi, ami azonban stílustörő kettőzést eredményezett: az útra esett magok terméketlenségének így már két indoklása is van.)

145 Márknak már saját allegorikus értelmezése jár a fejében (15. v.: a Sátán kiveszi az illetők szívéből az oda hullott magot, tanítást), s ezzel a színes betoldással azt készíti elő, bonyolulttá téve így az egyszerű képet. Hasonlóképpen bőségesen ecseteli a rossz talaj többi példáit, előbb a példázatban, aztán a hozzákapcsolt értelmezésben.

146 Jézus sosem követett volna el ilyen stílustalanságot, hogy teljesen fölöslegesen másodszor is megemlíti a termőföld hiányát. Egyébként már az első említés is fölösleges a korabeli hallgató számára.

147 Két olyan mozzanat van a példabeszédben, amely a szántás-vetés korabeli gyakorlatában nem számított szokatlannak vagy hihetetlen túlzásnak, az igehirdetői tevékenységre alkalmazva azonban nagyon is az, így hát ezekben fedezhetjük fel a példázat kettős mondanivalóját: 1) Ez a magvető olyan tervszerűtlenül és megfontolatlanul szórja a magokat, ahogy a szél viszi, vagyis Jézus mindenkinek felkínálja üzenetét, a hallásra készeknek és a „reménytelen eseteknek” is, nem csupán egy válogatott hallgatóságnak (mint a farizeusok vagy a kumráni szerzetesek). 2) A Jézus által vetett „magnak”, tanításnak rendkívüli életereje van, a készséges hallgató a jó tettek „százszoros termését” képes teremni.

A példabeszéd különben mintaszerűen tükrözi Jézus realista optimizmusát: reálisan számol üzenete hatástalanságával, de eredményességével is. (Derűlátásának alapjáról ld. Mk 4,28.)

148 Az evangélisták összesen hét alkalommal idézik e mondást, mégpedig két alakban, de mindkettő jó példája Jézus tréfás, szellemes mondásainak. Az egyik alakot e példázat mátéi változatának végén (13,9) találjuk: „Akinek van füle, [az] hallja meg!” Azt a látszatot kelti, mintha lennének olyanok is, akinek nincs fülük. Jelentése: „Jegyezzétek meg, amit mondtam!” A másikat Márk és Lukács (8,8) közli: „Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” Mintha lennének olyanok is, akiknek nem hallás céljából van fülük... Ezért csak átvitt értelemben van értelmes mondanivalója: Ne csak arra használjátok a fületeket, hogy halljatok vele, hanem arra is, hogy helyesen halljatok! Helyesen hallani azonban azt jelenti: megérteni, megérteni viszont azt: megszívlelni.

Jézusnak jó oka volt e figyelmeztetésre; szimpatizánsai ugyanis hallgatták őt, de sokszor csak felszínesen és mindenféle mellékgondolattal, ellenfelei pedig gyakran rossz szándékkal. A későbbi nemzedékeknek aztán még egy nehézséggel meg kell küzdeniük: A Jézusról szóló tanúságtételek óriási hangzavarából csak nagy fáradsággal lehet kihámozni, mit is mondhatott ő maga.

149 Szó szerint: „nektek megadatott” (passivum divinum).

150 Jézus hitelesnek tartható igehirdetésében sosem fordul elő a „titok” (müsztérion, misztérium) szó...

151 A hina... mé („hogy... ne”), ill. a mépote („nehogy”) jelenthet a szövegösszefüggésnek megfelelően szándékolatlan következményt („így történik aztán, hogy nézvén néznek, mégsem látnak...”), ill. kétkedő-fontolgató kijelentést is („talán mégiscsak megtérnek, és bocsánatot nyernek”). Számos magyarázó így is fordítja e kifejezéseket, s ezzel eltünteti a Márk és Jézus közti ellentmondást. Csakhogy a fejezet vége felé Márk világosan megmutatja, milyen (határozottan diszkriminatív) szándékot feltételez Jézusról („külön a maga tanítványainak mindennek a megoldását megadta”, 34. v.), s ezt megerősíti azzal, hogy szerinte a fügefát megátkozva Jézus örök terméketlenségre kárhoztatta Izraelt (11,12-14.20-23). A harmonizálási kísérletek helyett egyszerűen ki kell mondani, hogy Márk tévedett, amit egy gyermekien egyszerű kérdés is nyilvánvalóvá tehet: Ha Márk beállítása helyes, akkor minek prédikált Jézus faluról falura járva?

152 Pontosan: „megforduljanak”. Az episztrephein szó szerint adja vissza a héber súb tartalmát.

153 Szó szerint: „megbocsáttassék nekik” (passivum divinum). A 12. vers egyébként Iz 6,9-10 kivonatos idézése.

154 Ez a Jézus szájába adott felfogás szöges ellentétben áll Jézus tényleges lelkületével és szándékaival; ő ugyanis egész Izraelt egybe akarta gyűjteni „Isten országába”, az Isten tervei szerinti jóság világába (Mt 12,20; Lk 19,9-10), s a belépést mindenkinek felkínálta ( vö. Lk 6,32-35 és különösen Mt 5,15: „... világítson a ház minden lakójának”) – mivel az általa képviselt Isten mindenkit szeret, előfeltételek nélkül, beleértve a rosszakat is (Mt 5,45).

155 Jézus minden hallgatója tudta, hogy a vetés csak jó földben képes jó termést hozni, és arra is könnyedén rájöhettek, hogy Jézus prédikációja is csak a készséges szívű emberekben lesz gyümölcsöző. Ezek olyan „közhelyek”, amelyeknek az elmondásáért Jézusnak nem kellett volna fellépnie, és végképp nem olyan „misztériumok”, amelyeket a „beavatottaknak” külön ki kellett volna fejtenie. A 13-20. vers Márk betoldása, amellyel a maga gyülekezetét akarta arra inteni, hogy helyesen hallgassák Isten üzenetét. Ennek érdekében – észre sem véve a példabeszéd voltaképpeni mondanivalóját, ld. 147. lábj. – csak a különféle talajokra irányult figyelme, s azokat értelmezte allegorikusan. Töredezett és körülményes stílusa is rá vall, nem pedig Jézusra.

156 Hagyományos fordításokban: az „igét” (logosz).

157 Szó szerint: „nincs bennük gyökér”.

158 Hagyományos fordításokban: „megbotránkoznak”. A szkandalidzein eredeti értelme: csapdát állítani, csapdába ejteni, ill. csapdába esni; szkandalon („skandalum”), „botrány” az, amiben megbotlik az ember („botránykő”, „a botlás köve” = a botlást okozó kő); a botlás következtében aztán (legalábbis átmenetileg) nem tudja folytatni útját, letérül arról, vagy eltérül, szó szerint eltántorodik attól. A „megbotránkozik” mai értelme („felháborodik, megrökönyödik”) sajnos már nem őrzi az eredeti jelentést, bibliai használata ezért helytelen.

159 A legtöbb kéziratban az áll: „e világ gondjai”, néhányban azonban „az élet gondjai”.

160 A 21-25. versben található mondások eredetileg egymástól függetlenül hangzottak el, amire az (is) utal, hogy más-más formában és szövegösszefüggésben találjuk őket Márknál, Máténál és Lukácsnál.

161 Ennek a mondásnak a legvilágosabb változatát Mt 5,15-ben találjuk, magyarázatát ld. ott.

162 Ez az „ugyanis” e mondásnak a mostani szövegösszefüggésbe történő beillesztését szolgálja.

163 Az előző lábjegyzetben adott indoklás miatt a magyarázatot ld. Mt 10,26-nál.

164 Ld. 148. lábj.

165 Az eredetiben: „méretik”. A passzív szerkezet önmagában véve jelenthetné azt is, hogy „mérnek majd nektek”, ti. az emberek; ez azonban többnyire nem igaz, s ha igen, akkor is csak áttételesen és hosszú távon, de ebben az esetben is csak az „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten!” közhelyszerű bölcsességét fogalmazza meg. Jézus feltehetően ennél többet (is) akart mondani, ezért helyénvaló a passzív szerkezetet passivum divinumként értelmezni.

166 A mondás nem az ember e világi és Isten túlvilági cselekvését állítja szembe, bár ezt az időrendiséget is jelentheti, hanem az emberi cselekvés következményeit hangsúlyozza.

167 Istent a mérték-telen ajándékozás jellemzi, nem pedig a korrekt elszámolás, az „igazságos megfizetés”. A feltétel nélkül és határtalanul áradó isteni jóság azonban csak olyan mértékben „éri el” az embert, olyan mértékben lesz osztályrészévé az embernek, amilyen mértékben az megnyílik rá, ahogyan a nap is csak olyan mértékben tud besütni a szobánkba, amilyen mértékben felhúzzuk a redőnyt.

Miért fogalmazott Jézus mégis úgy, hogy Isten cselekvését állította előtérbe? Kora világképében gondolkodott, az pedig minden e világi esemény mögött Istent látta közvetlen okként, ezért így beszélt róla akkor is, amikor mai nyelven legfeljebb Isten közvetett vagy végső okságáról beszélnénk, közvetlen okként pedig fizikai, biológiai, társadalmi, lélektani vagy egyéb törvényszerűségeket jelölnénk meg.

168 Az eredetiben: „adatik” (ill. a mondat második felében: „elvétetik”). Ld. 165. lábj.

169 Ld. 166. lábj.

170 A legnehezebben értelmezhető mondások közé tartozik ez, annál is inkább, mert nem ismerjük az eredeti elhangzás összefüggéseit, a kijelentés „életbe ágyazottságát”. A 166. lábjegyzetben mondottak kiegészítésre szorulnak. Három dologról van itt szó: a) arról, amije van (1. tagmondat) vagy nincs valakinek (3. tagmondat), b) arról, amit Isten adni fog (2. tagmondat), és c) arról a másvalamiről (4. tagmondat), amit Isten el fog venni attól, akinek az 1. és 3. tagmondatban említett valamije nincs. (Ennek különböznie kell amattól, különben értelmetlenné válik a mondat!) Ennek megfelelően a mondás lehetséges értelme: Akinek van Istenre és az emberekre nyitott szíve, vagy egyszerűbben nyitottsága, azt Isten meg tudja ajándékozni az őrá jellemző szeretettel és annak örömével (ld. a tékozló fiút, Lk 15,11-24); akinek ez nincs meg, annak semmit sem tud ajándékozni (ld. a tékozló fiú bátyját, Lk 15,25-30), még bűnbocsánatot sem (vö. Mt 18,23-33), sőt azt is el fogja venni tőle (vö. 167. lábj.), értsd: az is „elvétetik” tőle, az is értéktelenné válik számára, „amije van” (amit tulajdonának gondol), nevezetesen „a törvényt teljesítő”, „tisztességes” cselekedetei (vö. Lk 15,29!), mert „Isten országában” csak egyetlen érvényes valuta van: az a szeretet, amellyel Isten szeret, s amelynek lényege régies szóval az irgalom, mai kifejezéssel a (személyválogatás nélküli) szolidaritás. Olyasmiről van tehát itt szó, mint például az irgalmas szamaritánus (Lk 10,30-37) vagy a farizeus és a vámos példabeszédében (Lk 18,9-14). Vö. Lk 671, ut. bek.

171 A példázatok bevezetése mögött – bárhogyan legyen is az megfogalmazva görögül – az arám le „részes eseti kezdés” áll, amelynek értelme: „úgy van ezzel..., mint...”; következésképpen a példabeszédek nem azonosítások (pl. Isten országa nem azonos azzal az emberrel, aki...), még csak nem is kifejezett hasonlatok, hanem szemléltetések.

172 Ez a példázat arra kérdésre ad választ, hogyan „érkezik”, „jön el”, „valósul (meg)” Isten országa. A korabeli apokaliptikusok úgy gondolták, az égből jön, hirtelen (az Isten által előre meghatározott napon) és „dörgéssel-villámlással” (az összes gonoszok elleni pusztító háborúval, amelyben Isten az angyalokat, az igazakat és a természet erőit egyaránt beveti, majd idevarázsolja a Paradicsomot). Jézus válasza: Nem, nem így jön el (vö. Lk 17,20-21)! Nem látványos csodák révén, hanem „csak” a vetőmag terméshozásának csöndes, hétköznapi „csodájával”. Nem az égből jön, hanem a földön bontakozik ki, nem hirtelen, hanem fokozatosan, és nem „dérrel-dúrral”, hanem szinte észrevehetetlenül, látható ok nélkül, „automatikusan” (automaté = öntevékenyen). – Isten országának „magja” az az örömüzenet, hogy Isten feltétel nélkül szereti az embert.

173 Ez a mondat Márk kiegészítése. Formailag a Márkra jellemző „rögtön” (euthüsz) alkalmazásáról és az ószövetségi idézet (Jóel 4,13) bevonásáról ismerhető fel, hogy betoldásról van szó, tartalmilag pedig arról, hogy ez a záradék a jézusi mondanivalóval (ld. előző lábj.) éppen ellentétes, apokaliptikus irányultságot ad a példázatnak, a végítélet öldöklő angyalára irányítva az olvasó figyelmét (vö. Jel 14,15!).

174 A Jézus által használt kép különlegessége nem Isten országának eljövendő nagyságában áll, hiszen azt minden zsidó prédikátor lelkes szavakkal ecsetelte. A meglepő mozzanat Isten országa kezdeti kicsisége, hiszen azt várták, hogy apokaliptikus csoda révén hatalommal, lenyűgözően, egy csapásra jelenik meg. Jézus viszont azt mondja: Kisebb minden más magnál... (Másodlagosan természetesen besorolhatjuk ezt a példázatot is az ún. kontraszt-példabeszédek közé, amelyek az Isten országának kezdete és vége közötti kiáltó különbséget mutatják.)

175 A mondás vége ismét Márktól eredő betoldás, amely az eredeti mondanivalót megint az ellenkezőjére fordítja, mert a végső nagyságra helyezi a hangsúlyt. Az evangélista ismét ószövetségi utalásokkal él (Ez 17,23; 31,6; Dán 4,9.18), amelyeket irreális képpé dolgoz fel, hiszen nem léteznek akkora mustárbokrok (pláne fák, ahogyan Máté és Lukács írja), amelyeken madarak fészkelnének. (E kép mögött a népek misszionálásának gondolata húzódik meg.)

176 A 33. és a 34a vers ellentmondásban áll a 34b-vel, mert az előbbiekben a példázatok a jobb megértést szolgálják az egész hallgatóság számára, az utóbbi megjegyzés mögött viszont a „kívülállók” előli elrejtés szándéka húzódik meg, ld. 4,11 és a 151. lábj.

177 Az effajta csodaelbeszélésekben mindig meg kell különböztetni két dolgot: a tényleges történelmi eseményt, illetve annak áthagyományozási folyamatát, az utóbbin belül pedig a szemtanúk – maguk látásmódja szerinti! – beszámolóját, a díszítő továbbmesélést, a húsvét utáni prédikátorok krisztológiai feldolgozását és az evangélisták végszerkesztői tevékenységét (összesen tehát legalább 1 + 4, azaz öt „lépcsőt”, noha ez az elhatárolás nem mindig könnyű, sőt sokszor lehetetlen is kivitelezni.)

178 Feltehetően az jelenti: „olyan fáradtan, (ahogy volt)”.

179 E jelentéktelen mozzanat feljegyzése a történet magvának hitelessége mellett szól.

180 A Genezáreti-tavon meglepő gyorsasággal alakulnak ki heves bukószelek, amelyek könnyen végveszélybe sodorják a kis halászhajókat.

181 Irreális mozzanat: Aki ekkora viharban békésen alszik, és előbb fel kell kelteni, hogy egyáltalán tudja, mi történik, az emberfeletti lény, akihez az emberi bajok és félelmek nem érnek föl; ő csupán leszállt az emberek világába, hogy megmentő csodáival „bizonyítsa” isteni hatalmát (vö. 185-186. lábj.). Reális lehet ellenben azt feltételezni, hogy testi kimerültsége és mélységes lelki nyugalma folytán Jézus egy párnára dőlve, álmosan pihent a hajó hátsó részében.

182 A „tanító” (didaszkale: Mk-Mt-Lk sokszor), ill. a „mester” (episztata: csak Lk) megszólítás nem tükrözi pontosan az eredeti rabbi szóhasználatot („uram”, „nagyságom”; ld. Mk 9,5; 11,21; 14,45; Mt 23,7-8; 26,25.45; ünnepélyes formája a rabbóni vagy rabbúni: Mk 10,51), ezért mindenütt az eredeti héber szóhasználatot alkalmazzuk.

183 A tanítványok e szemrehányása annyira közvetlen és tiszteletlen, hogy nem találhatták ki húsvét után, vagyis valódinak tarthatjuk. (Annál kevésbé Máté és Lukács verzióját, ld. ott!)

184 A diegeirein ige az egeirein nyomatékos alakja; eredetileg arra utalhatott, hogy fáradt szendergése után Jézus teljesen éberré vált.

185 Jézus felmagasztalását szolgáló, értelmetlen felszólítás, hiszen a szél és a víz nem tud sem hallani, sem beszélni. Ennek ellenére nem az a döntő kérdés, képes volt-e Jézus (vagy képes-e bárki más) parancsolni a természet erőinek („isteni” vagy „paranormális” módon, mindegy), hanem az, hogy akarta-e csodával és ilyen önhatalmúlag (ahelyett hogy a Teremtőt kérte volna) megmenteni önmagát és övéit. Határozott nemmel felelhetünk, hiszen már kezdetben is Istennel szembeni bizalmatlanságként utasította el azt a gondolatot, hogy kenyércsodával mentse meg magát a pusztában (Mt 4,1-4; Lk 4,2-4), és ehhez az álláspontjához mindvégig hű maradt (vö. Mt 26,39; 27,42-43).

186 Félreismerhetetlen krisztológiai célzatosságtól vezetve már Márk hellenista csodatörténetté dolgozza át az áthagyományozott anyagot. Hellenista elképzelés szerint ugyanis istenek, megistenült császárok és egyéb „isteni férfiak” képesek varázsigével parancsolni a viharoknak. Márk szerint itt is ez történik, de nem Istenhez intézett kérés formájában (ami még mindig zsidó elképzelés szerint lenne), hanem úgy, hogy a csodatevő parancsol a tomboló elemeknek (vö. 415. lábj.).

187 Vö. 24. lábj.

188 Jézus nyugalma, higgadtsága nem annak titkos tudásából fakad, hogy a vihar hamarosan véget ér, s még kevésbé, hogy képes varázsszóval véget vetni neki, hanem Istenbe vetett bizalmából, ami szintén nem azt jelenti, hogy a vihar megszüntetését vagy a biztos megmentést remélte Istentől, hanem azt a bizonyosságot, hogy bármi történjék is, az Atya jóságos kezében van és marad: ha megmenekülnek, akkor is, ha belefulladnak a tóba, akkor is (hiszen az Atya „három nap múltán” ismét felkelti az elhunytakat, vö. 8,31). (Ugyanígy számol majd az Olajfák-hegyén is mindkét lehetőséggel: „Atyám, ha lehetséges...”, Mt 26,39.) Ennek a bizalomnak – annyi prédikáció és gyakorlati bemutatás után – már meg kellene lennie a tanítványokban, ezért kéri számon Jézus, csodálkozva, hogyan lehetnek még mindig ilyen gyávák és bizalmatlanok.

189 A szemtanúk megrettenésének kiemelése és a kóruszáradék („Ugyan, ki ez...?”) szintén Jézus istenítésének szolgálatában áll.

190 A 177. lábjegyzetben említett szempontokat itt is figyelembe kell venni, ráadásul itt fokozottan szembesülünk azzal a nehézséggel, amelyet egy más világképben megfogalmazott szöveg értelmezése támaszt. A felmerülő történeti, exegetikai, teológiai, pszichológiai, parapszichológiai és egyéb problémák – akár csak részben is kielégítő – megoldása meghaladná kereteinket, ezért a magyarázatokban csak a főbb mozzanatokra, ill. a lehetséges értelmezésekre utalunk. Mindenesetre e furcsa történet aligha pusztán a fantázia terméke, hiszen abban a korban képtelenség volt kitalálni egy olyan „Messiást”, aki elmegy a pogányok földjére, ott meggyógyít egy megszállottat, majd hagyja, hogy a helyi parasztok kiutasítsák.

191 A szövegváltozatok eltérő neveket említenek (Geráza, Gergezéna, Gadara), annyi azonban a leírás több mozzanatából is világos, hogy „pogányok” lakta területről van szó a Genezáreti-tó „túlsó partján”.

192 Az ókorban (de bőven az újkorba nyúlóan is) az elmebetegeket nemigen gyógyították, hanem erőszakkal elszigetelték őket a társadalomtól. A 3-5. vers hihetően ábrázolja a beteg és környezete közötti kölcsönös agresszió ördögi körét.

193 A beteg, akitől mindenki félt, s akit ugyanakkor mindenki gyűlölt és ütött-vert (ha tudott), Jézusban egy egészen másfajta embert szimatol meg, olyant, akihez segélykérően oda lehet fordulni (2. és 6. v.). A pszichiáterek körében közismert, hogy az elmebetegek hallatlanul erős képességekkel bírnak a szellemi-lelki-érzelmi mélységek megérzésére, megsejtésére.

194 A térdre borulás az elismerő hódolat kifejezése, de lehet, hogy Lk 8,28 „odavetette magát eléje” olvasata a régebbi és hitelesebb.

195 A pszichiátriában mindennapos jelenség a betegek gyógyulás iránti vágya és egyidejűleg a gyógyulással szembeni ellenállása, az orvosok iránti tisztelete és egyidejűleg az orvosokat elutasító magatartása.

196 Kézenfekvő, hogy a szegény elmeháborodott pogány szemében a jóságot sugárzó Jézus emberfeletti lénynek, a legfőbb isten fiának tűnt (vö. 982-983. lábj.).

197 „Istenre hivatkozva kényszerítelek.”

198 Elhárító varázsformula (vö. 1,24).

199 Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy Jézus élt az akkor szokásos exorcizmussal, „ördögűzéssel”. Honnan tudhatott volna többet az elmebetegségek okairól, mint korának „orvostudománya”?

200 Korábban mindenki csak béklyókkal és láncokkal közeledett a beteghez, de kudarcot vallott. Jézus „hatalmi szava” (8. v.) ugyancsak csődöt mondott. Elölről kell kezdenie, s ekkor rátalál az egyetlen lehetséges közeledési módra, megkérdezi: Mi a neved? Azaz: Ki vagy te? Ez az egyetlen olyan kérdés, amely valóban gyógyítani tud.

201 Ezt a választ akár a „megszállottság” tudományos pontosságú meghatározásának is tarthatjuk: A „megszállottnak” nincs (vagy bizonyos vonatkozásokban nincs) saját „én”-je, hanem az övétől eltérő, önállósult gondolkodási és cselekvési szokások, elfojtott komplexusok „légiói” uralják (József Attila azt mondta: „Az én vezérem bensőmből vezérel”; a megszállottság pontosan ennek az ellentéte, vagyis a „kívülről vezéreltség”, bármilyen eszmék-erők hatására, bármilyen formában és mértékben történjék is ez); ezek egymással is ellentmondásban állnak, együttesen azonban mégis úgy lépnek fel, mint egy római katonai egység, amelyet egységes parancs tart össze.

Hétköznapi, nem ennyire súlyos esetekben is hányszor lehet tapasztalni, hogy valójában nem az illető – nem a saját „én”-je – beszél, hanem az egyik pillanatban apja gondolkodásmódja szól belőle, a másikban anyjáé, a harmadikban volt tanáráé vagy papjáé, vagy éppen a közvélemény hangja, és ezek a gyermekkorban sok félelem és rettegés közepette „internalizált”, „belsővé tett” személyek és szerepek – a bennük megtestesülő cselekvési utasításokkal és mechanizálódott parancsokkal együtt – a lehető leghevesebben harcolnak egymással...

Csak utalásképpen: a parapszichológia segítségével talán még előrébb juthatnánk a „légió” értelmezésében. Nem zárható ki ugyanis, hogy (valamilyen okból egymás ellen is harcoló, és pogányokként egy „legfőbb istent” tisztelő ) római katonák voltak eltemetve az említett sírokban, és az elmebeteg az ő „tisztátalan”, gyűlölködő „szellemük” hatása alatt állt...

202 Itt elég világosan tetten érhető a különbség a között, ami valóban történhetett, és amit a szemtanúk (például Péter apostol) a maguk elképzelései alapján hozzágondoltak és továbbmeséltek (vö. 177. lábj.): Azt látták, hogy közvetlenül a beteg gyógyulása után egy csomó disznó a hegyoldalról a tóba rohant, világképük alapján pedig hozzágondolták: „természetesen Jézus engedélyével”. Ez elégséges magyarázat lehet a Jézus és a démonok közti „tárgyalásra” és „egyezségre”. (Később Máté még tovább megy, szerinte kifejezetten maga Jézus küldte a démonokat a disznókba: 8,32.)

203 A pszichoterápiában közhely számba megy, hogy a fájdalomból vagy örömből fakadó sírás, a kiáltozás, rohangálás, ujjongás vagy tányérzúzás görcsoldóan hat, sőt minden pszichoterápia egyik titka éppen az, hogy tudatossá teszi a belső konfliktusokat, majd lehetőséget teremt azok (szimbolikus) kiélésére. Jézus nyilván nem kényszerítette rögtön „illedelmes” viselkedésre az éppen meggyógyult embert, hanem hagyta, hogy kitombolja minden bánatát, örömét – és megszabadultságát, ami viszont megriaszthatta a véletlenül éppen a közelben legelésző „buta” disznókat, s azok megrémülve menekülhettek előle, természetesen nem hegynek föl, hanem lefelé, azaz a tóba. Szó sincs itt fantasztikus csodáról! A (babonás) kondások viszont úgy értelmezhették ezt a számukra csapást jelentő eseményt, hogy az idegen ördögűző nem a pokolba küldte vissza az elmebeteg démonait, hanem (zsidó lévén!) az ő kondájukba küldte őket. Ez a szemlélet csapódhatott le a 10-12. versben.

204 Csak Márk adja meg ezt a (semmiképp sem szó szerint veendő) számadatot, amiben a „légió” megnevezés mozgathatta. A „kétezer” jelentheti egyszerűen azt, hogy „kétszer sok” (ld. 304. és 390. lábj.), de lehet az arám megfogalmazás „félrehallása” vagy „félreolvasása” is: a k' alpaim = „mintegy kétezer” eredetileg ka' alafim, pontosabban (mivel a héber b és k betű nagyon hasonló) ba' alafim lehetett, ami viszont azt jelenti: „falkákban, csapatostul”.

205 Vagyis hogy vegye föl tanítványi iskolájába. Csakhogy ez annyit jelentett volna, mint azok körébe engedni őt, akiket Izrael népéhez akart küldeni Isten országának hirdetésére (ld. 3,14!). Erre azonban a „pogány” férfi alkalmatlan volt.

206 Egy „pogány” mint Istennek a zsidókhoz küldött követe – képtelenség! Jézus ezért más, hozzá illő feladatot ad neki (pontosabban ugyanannak a feladatnak hozzá illő változatát): a „pogányokhoz” küldi el, közelebbről hozzátartozóihoz. A „pogányok” misszionálásával bízza meg a „pogányt”. A „nem engedte meg” tehát éppen nem elutasítás!

207 Az eredetiben ugyanaz a hüpagein ige található, mint az 1,44-ben és 2,11-ben!

208 Az „Úr” nem jelentheti Jézust, mert ő sosem nevezte magát annak, hanem csak Izrael Istenét, akinek követeként működött (vö. 12,29).

209 Másik lehetséges fordítás: „és [hogyan] szánt meg téged”.

210 Ugyanarról az egyszerű és nagyszerű tényről kellett volna tanúskodnia a „pogányok” között, amelyről Jézus tanúskodott Izraelben: „Az ÚR, Izrael Istene irgalmas. Ez nem elmélet, hanem valóság. Rajtam láthatjátok!”

211 Tíz hellenista város a Jordán keleti partján. Valószínűleg Pompejus fogta őket össze szövetségbe.

212 Az „új misszionárius” (számtalan későbbi utódához hasonlóan...) nem azt a feladatot teljesítette, amellyel Jézus megbízta (vö. 1,45): Isten helyett Jézust állította tanúságtétele középpontjába, meghiúsítva ezzel Jézus missziós szándékát!...

213 Nem Isten jóságán, hanem Jézus „csodatételén” – így aztán semmit sem nyertek.

214 A zsidó megtorláshit értelmében a gyermekek halála Isten ítélete és büntetése a szülők által elkövetett vétkekért. Egy zsinagógai elöljáró esetében ennek feltételezése különös súllyal esik latba: Leánya életének elvesztése mellett Jairusnak nemcsak az emberek fokozott pletykálkodásától és megvetésétől, szülői tekintélyének elvesztésétől kell tartania, hanem attól is, hogy elveszíti hivatalát. Kétségbeesett segítségkérése tökéletesen indokolt.

215 A történet végén kiderül, hogy a „leányka” 12 éves volt, tehát (az akkori viszonyok között) a felnőttkor küszöbén, eladósorban, házasodási korban. Az apa azonban (feltehetően az anyával együtt) még mindig az ő „leánykájaként” kezeli, aminek következtében ez az éppen hogy már nem kislány nem tudja, hogyan éljen tovább érett nőként (gyerek már nem akar, felnőtt nő még nem tud, nem mer lenni), és szinte holtan fekszik a kamrájában. Kilátástalan helyzetekben gyakran működésbe lép a természetnek ez a védekező mechanizmusa: a X. agyideg, az ún. bolygóideg a test megmerevedését idézi elő. Nem ritka jelenség ez: A szülők „felelős” „gondoskodása” és minden veszélyt kizárni akaró aggodalmaskodása olyannyira bura alá helyezi a gyereket, hogy az megfullad alatta, esetleg szó szerint is.

216 Fontos tudatosítanunk, hogy „a végét járja”, nem pedig „meghalt”, vagyis hogy Márk még beteggyógyításról számol be, amit csak Máté és Lukács fúj majd föl halottfeltámasztássá.

217 Zsidó szokás volt, hogy haldoklók ágyához elhívják a közösség véneit vagy más tekintélyes tagjait. Jairus többet akar: Jézus kézfeltételét, amitől lánya felépülését reméli, mert úgy gondolja, Jézus kezeiben gyógyító erő rejlik.

218 A szentírásmagyarázók vitatkoznak azon, vajon valóban így egymásba ékelődve játszódott-e le a két történet, vagy pedig ügyes elbeszélői fogással van dolgunk. Akárhogyan van is, annyi bizonyos, hogy legbelső magvát tekintve a lehető legszorosabban kapcsolódnak egymáshoz: Jairus 12 éves lánya attól szenved, hogy bár ideje lenne, még képtelen felnőtt nőként élni (mert nem hagyják), a vérfolyásos asszony pedig már 12 éve attól szenved, hogy kénytelen felnőtt nőként élni (ld. a következő lábjegyzetet). Tehát mindkét betegség mögött ugyanaz az alapprobléma húzódik meg: Hogyan élhet egy nő valamiképp boldogan és egészségesen egy patriarchális társadalomban?

219 Valamilyen menstruációs zavarról van szó, ami mögött a szexualitással, egyáltalán a női szereppel szembeni elutasító-depresszív beállítódást kell feltételeznünk. Nem nehéz elképzelni, hogy ez az asszony mindent, ami „azzal” összefügg, piszkosnak és/vagy bűnösnek, de legalábbis károsodásnak és megszégyenülésnek élt meg, valóban mint valami „elvérzést”, mintha az asszonyi lét személyisége elfolyását, önmaga elvesztegetését, lényegének örökös feláldozását jelentené, és így alapérzése az lehetett, hogy az élet nem más, mint veszteségek feltartóztathatatlan folyama, a legcsekélyebb értelem és haszon nélkül, vagy egyszerűbben fogalmazva: az élet azt jelenti, hogy örökösen csak adnia kell, hogy fel- és kihasználják, és nem kap semmit. Ez az életérzés fejeződhetett ki betegségében. Ehhez társul, hogy a kor zsidó társadalmában a rendes és a rendkívüli menstruáció egyaránt „tisztátalanná” teszi a nőt, vagyis gyakorlatilag kiközösíti a társadalomból, sőt „tisztátalanná” teszi azt is, aki őt vagy az általa használt holmikat megérinti (ld. 3Móz 12,1-8; 15,19-30).

220 Az előbbi lábjegyzetben mondottaknak tökéletesen megfelel ez a megállapítás: mások (az orvosok) egyre gazdagabbak lettek általa, ő pedig egyre szegényebb, egyre üresebb, egyre magányosabb. Ez az ördögi kör szükségszerű volt: egyre többet kellett áldoznia, mert csak így remélhette, hogy egyszer meggyógyul, viszont így sosem gyógyulhatott meg, mert betegsége éppen abban állt, hogy úgy vélte: mindenét, egész bensejét másokra kell árasztania.

221 A 219. lábjegyzetben leírtak miatt érthető, hogy csak „a tömegben” megbújva és „hátulról” merte megérinteni Jézus ruháját.

222 Az asszonyt az a babonás meggyőződése vezeti, hogy a Jézusból áradó „mágikus” erő átárad mindenre, amihez csak hozzáér, tehát a ruhájára is.

223 Banális bölcsesség: Végső soron egyetlen valami képes valóban meggyógyítani az embert – a szeretet; az a viszony, amelyben nem számít a méltóság vagy a méltatlanság, a teljesítmény vagy az érdem, a tisztaság vagy a tisztátalanság kérdése, hanem csak a kinyújtott kéz, amelynek nem kell visszautasítástól tartania, egy egyszerű érintés, amely legbensejében kapcsol össze két embert, mintha áramkör zárulna, amelyen keresztül gyógyító energia áramlik.

Jézus minden más gyógyításának mintája, „paradigmája” lehet az itteni: Nem titokzatos, „természetfeletti” vagy mágikus erővel gyógyít, hanem Isten feltétlen szeretetének közvetítésével – ami aztán gyógyhatást vált ki, ha a beteg (vagy hozzátartozói) részéről megfelelő bizalommal találkozik.

224 A „csapás” (az eredetiben „ostor, korbács”; vö. 3,10) jelentése a zsidó gondolkodásmód keretében „Isten által kiszabott büntető szenvedés”, de jelenthet „a Sátán általigyötrést, kínzást” is; feltehetően az utóbbi értelmezés áll közelebb Márkhoz, minthogy beállításában a betegség istenellenes jelenség, amely ellen Jézus határozottan küzd. Ebben az értelemben Jézus is nyugodtan használhatja a szót (ld. 34. v.; vö. Lk 13,16).

225 Ez az ábrázolás olyan tapasztalatokon nyugszik, amelyek mindig és mindenütt felbukkannak a gyógyításban. A természetgyógyászatban ma ismét természetes jelenségnek számít a „fényátadás” vagy az „erőátadás”, így a legmodernebb kor emberének sincs oka kételkedni a „kézrátétellel” történő gyógyítás hatékonyságában.

226 Jézusnak van bátorsága feltárni az asszony kétségbeesett merészségét (ld. következő lábj.), és azt akarja, hogy ő se tartsa alattomos lopásnak élete legbátrabb lépését, amellyel csak azt akarta elérni, ami Isten szándéka is: hogy meggyógyuljon.

227 Minden oka megvan a félelemre és remegésre: Megszegte a törvény előírásait, mert vérzésével „tisztátalanságot” vitt a nép közé, ráadásul meg is érintette Jézust, s ezzel őt is „tisztátalanná” tette. Tettével két súlyos kérdést vetett föl: „Tisztátalanná” válván, beléphet-e még Jézus a zsinagóga elöljárójának házába? Törvényszegéséért számadásra fogja-e vonni a zsinagóga elöljárója, amint ezt tiszte megköveteli? Nincs más választása, mint legalább elmondani a „teljes igazságot”, ami feltehetően magában foglalta gyógyulásának bizonyosságát is.

228 Ennek a szokásos jézusi fordulatnak itt helyreigazító értelme is van: „Nem a ruhám szegélye mentett meg téged (ahogyan babonás reménykedésedben vélted), hanem a bizalmad.”

229 Áldáskívánás és búcsúköszönés egyszerre.

230 Minden valószínűség szerint szolgák, hiszen küldöncökről van szó.

231 Irreális, hogy ilyen hidegen, kurtán-furcsán közöljék az apával a halálhírt, és valószínűtlen, hogy szolgák ilyen szemrehányó módon utasítgassák gazdájukat. Megnyilatkozásuk ezért vagy úgy érthető, hogy evangélista az olvasó kedvéért fogalmazta ezeket a szavakat, azt az érzést kívánva kelteni benne: az eset reménytelen, és tulajdonképpen már elintézett (ebben az esetben ez a megjegyzés is Jézus fölmagasztalását szolgálja), vagy ugyanannak alapján, ami a siratóasszonyokat mozgatta, vö. 235. lábj.

232 Minden oka megvolt a félelemre: ld. 214. és vö. 227. lábj. Jairusnak most gyorsan döntenie kell, beengedi-e házába a „tisztátalanná” vált Jézust, „tisztátalanná” téve azzal egész házát is, illetve számadásra vonja-e a törvényszegő asszonyt, vagy futni hagyja (vö. Lk 13,14).

233 Jézus bátorítja a szorítóba került Jairust: „Ne félj – se Istentől, se az emberektől, se a haláltól! Mert Isten jelen van, és Isten jó, bármi történjék is. Csak egy a szükséges most számodra, hogy bízzál Istenben!” (Vö. Mt 9,2.) Jézus realizmusát mutatja, hogy (ellentétben Lukács 8,50 beállításával) nem ígér neki semmit.

Azzal, hogy a vérfolyásos asszony érintése után Jézus mégis elmegy Jairus házába, maga is törvényt szeg, illetve nyilvánvalóvá teszi, hogy a mózesi törvény isten- és emberellenes rendelkezései az ő szemében érvénytelenek, konkrétan: egészen más fogalmai vannak tisztaságról és tisztátalanságról (vö. Mk 7,1-23).

234 A siratóasszonyok és a fuvolások (ld. Mt 9,23) hozzátartoztak a halottsiratás és a temetés szertartásához; e szokások eredetileg arra szolgáltak, hogy elűzzék a gonosz szellemeket, amelyek a néphit szerint el akarják ragadni a testből eltávozott, s egy ideig még akörül lebegő lelket.

235 Miért hagyta figyelmen kívül Jézus a hírvivők jelentését, s aztán már a háznál a siratóasszonyok jajgatását? Feltehetően azért, mert (ismerve övéit) finom érzékkel megérezte, hogy ezek az emberek (a „Végre akasztják a hóhért!” mentalitásával) titokban mintha csak arra vártak volna, hogy végre „kifejezhessék mély együttérzésüket” a zsinagóga elöljárója iránt, akit gyermeke halálával „megvert az Úr”. Mintha csak az alkalmat lesték volna, a gyermek mozdulatlanságát rögtön halálára magyarázták, és megüzenték a „halálhírt”, illetve belefogtak a jajveszékelésbe.

236 Az a kilátás, hogy halottsiratásuk elsietett, egyáltalán nem bátorítja a siratóasszonyokat, ellenkezőleg; cinikus és iszonyatos nevetésük – amely egyedülálló az Újszövetségben – inkább kárörvendésnek hat, és ezzel is igazolni látszik az előző lábjegyzetben megfogalmazott feltételezést.

237 Jairus csak azt kérte Jézustól, hogy áldóan „tegye rá a kezét” a kislányára; Jézus mást tesz: erőteljesen megragadja annak kezét (vö. 1,31), és cselekvésre szólítja fel. E gesztusa ugyanazt fejezi ki, mint rákövetkező felszólítása (ld. 240. lábj.).

238 Arámul, Jézus anyanyelvén megőrzött szavak. A talitha jelentése: bárányka.

239 Az evangélista tévesen tolmácsol: az eredeti arám kifejezés nem tartalmazza a „mondom neked”-et.

240 Úgy is fordítható: „Kelj föl!” Mintha csak azt mondaná Jézus: „Vállald csak bátran a »felkelést«, a lázadást, hogy a saját lábadra állj, és a saját utadat járd – megvan hozzá a korod!”

241 Hellenista nyomatékosító formula.

242 Az „ezt” talán nem a gyógyulás puszta tényére utal, hiszen az nyilvánvaló volt, hanem csak az önkívületre, aminek köztudottá válása ismét csak nem kívánatos csodapropagandához vezetett volna.

243 Feltehetően azt mondta meg, vagy azt is megmondta az elképedt szülőknek, mit adjanak neki enni. Bizonyos Kumrán-kutatók feltételezése szerint Jézus korábban kapcsolatban állt esszénus terapeutákkal, akiktől elsajátíthatott olyan orvosi ismereteket, amelyekről egyszerű názáreti mesteremberként nem tudhatott.

244 Értsd: szülőföldjére.

245 Vö. 256. lábj.

246 A sorjázó kérdésekben háromszor is elhangzik Jézusra vonatkozóan a megvető „ez”, „ennek”, „ez itt”.

247 Ha egyszer teológiát sem tanult, és Indiában (vagy Egyiptomban) sem járt tanulmányúton; ha tanult volna vagy járt volna, ismerősei nem csodálkoztak volna.

248 A Jézus, az „autodidakta laikus” által tanított újdonság kétségtelenül „primitív” volt, de a szó eredeti értelmében: az a „primum”, elsődleges felismerés, hogy Isten egészen jó – feltételek és korlátozások nélkül. A kisgyermekek még tudják-sejtik ezt (vö. Mt 11,25; Mk 10,15), de a „bibliamolyok” és az általuk nevelt „hívek” előtt rejtve van (vö. Mk 3,4-5; 7,14-19); nekik „vallás” kell.

249 Szó szerint „erők”. Az „erő” (dünamisz) fogalma magának Istennek az erejét, vagy annak kihatásait jelenti Jézus, ill. tanítványai „erőtetteiben”, karizmatikus gyógyításaiban. Ez a „dünamisz” (vö. dinamit!) két tekintetben múlja felül a természetben (csöndben és folyamatosan) működő teremtői erőt: Egyrészt csak a kérő ember töretlen bizalma szabadítja fel (ill. annak bizalmatlansága gátolja), másrészt hatásai beleillenek ugyan a természet rendjébe, de „paranormálisak” abban az értelemben, hogy meghaladják a megszokott jelenségek „normális” mértékét (pl. rendkívül gyors a gyógyulás, vagy rendkívül sikeres a gyógyító; ebben az esetben beszélünk „karizmatikus” gyógyításról). Vö. 919. és 1041. lábj.

250 A hagyomány kedvéért használjuk az „ács” fordítást. Az eredeti szó olyan kézművest jelent, aki kemény anyagokkal (kővel, fával, fémekkel) dolgozik, ezért kőművest, ácsot, asztalost, kerék- és szekérgyártót, (fa)eke- és járomkészítőt egyaránt jelölhet.

251 A megvetés jele volt egy férfit az anyjáról megnevezni (még akkor is, ha apja már halott volt). Vita tárgya, mi volt ennek a megnevezésnek, ill. megvetésnek az alapja.

252 Fölösleges kozmetikázás Jézus testvéreit „unokatestvéreivé” átkeresztelni. Márk és Máté is elfogulatlanul számol be Jézus testvéreiről.

A felsorolt fiúnevek tudatos névválasztásról tanúskodnak; mivel valamennyi zsidó pátriárkanév, arra lehet következtetni, hogy József és Mária házasságában elevenen élt az ősatyák tisztelete; mivel azonban valamennyi hírneves lázadóknak a neve, arra is lehet következtetni, hogy József a nemzeti felszabadítási mozgalom, vagyis a zelóták elkötelezettje volt. E két értelmezés nem zárja ki egymást, de minthogy Jézus korában nem a hagyományos páriárkanevek, hanem a görög vagy görögös hangzású nevek voltak divatban (vö. András, Fülöp és Bertalan a Tizenkettő között, továbbá ApCsel 6,5), a második változat valószínűbb.

253 Valószínűleg azt jelenti: „nálunk férjnél”.

254 Vö. 158. lábj.

255 A Biblián kívül is ismert szállóige. Arra utal, hogy Jézus prófétaként értelmezte önmagát, és a próféták sorsát szenvedi el (vö. Lk 13,33). A „próféta” szóhoz manapság elsődlegesen az az elképzelés tapad, hogy az illető képes előre megmondani jövőbeli eseményeket, ez azonban a szentírási próféták eredeti felfogásában mellékes. A próféta dolga ősidőktől fogva az volt, hogy megmondjon valamit az uralkodónak, a társadalom felső rétegének vagy a népnek, amit különben senki sem volt képes megmondani: konkrét kritikát kellett gyakorolnia, és megtérésre kellett felszólítania (vö. Ez 34,1-2); szava „az Úr szavának” számított, s ezért beszélnie kellett, tekintet nélkül saját érdekeire (vö. Jer 1,17-19).

256 A mondás második fele Jézus kiegészítése, nyilván saját tapasztalatai alapján (vö. 3,21.31-33). – Jézus mindenütt ugyanabba az értetlenségbe és elutasításba botlik: Túlságosan emberi, hétköznapi, közönséges ahhoz, hogy Isten embere lehessen (vö. Mk 7,14-15; 8,11-13; 8,31; 11,27-33; Mt 11,19; Lk 7,39). Ha előkelő származású lenne és messziről jött volna, nagyobb figyelmet keltene. A vallásnak minden korban színházra, idegenségre, természet-fölöttire van szüksége. Jézus azonban kíméletlenül leleplezett minden Isten és emberek előtti színjátszást (Mt 6,1-6). Nem csoda, hogy hallgatói megrémültek.

257 Ha nem bíznak benne (ill. Istenben), Jézus nem képes gyógyítani, gyógyításai ugyanis nem varázsláson vagy „természetfölötti” beavatkozáson alapulnak, amit a beteg akarata nélkül, vagy annak ellenére is bevethetne.

258 Az eredetiben található therapeuein ige (vö. terápia) elsődleges jelentéstartománya: ápol, gondoz, ellát, gondoskodik, élelmez, kiszolgál, felszolgál, orvosi ápolásban részesít. A szinoptikus evangélisták jobbára „gyógyít, meggyógyít” értelemben használják, mégpedig a csodás gyógyítás felhangjával, ebből azonban nem következik, hogy Jézus is csak ebben az értelemben alkalmazta.

259 Az evangéliumok szerint Jézus csak két dolgon csodálkozott: a vele (vagy Istennel) szembeni bizalmatlanságon, illetve az iránta (vagy Isten iránt) tanúsított bizalmon (Mt 8,10), bár a második esetben inkább „megcsodál, értékel, megbecsül” jelentése van a szónak.

260 A szövegösszefüggés alapján elsősorban a Jézus iránti bizalmatlanságra kell gondolnunk, de tartalmazhatja az Isten iránti bizalmatlanságot is: „nem nézték ki” Istenből, hogy egy egyszerű ember („emberfia”!) által szólhat hozzájuk.

261 Mivel Jézus szándéka szerint egész Izraelnek mielőbb tudomást kellett szereznie Isten országának elérkeztéről, és mivel már Galileában számítania kellett arra, hogy elhallgattatják őt (vö. Lk 13,31-33), amiért is kézenfekvő volt egy – az ő tevékenységét megsokszorozó – tanítványi kör kiképzése és szétküldése (vö. Lk 9,52; 10,1), ezért lényegükben hitelesnek tarthatjuk azokat a húsvét előtti „küldési igéket”, amelyekben még szó van Isten országáról és a gyógyítási megbízásról: e két téma minden húsvét utáni „missziós parancsból” (Mk 16,15-16; Mt 28,19-20; Lk 24,47-48; Jn 20,21-23; 21,15-17; ApCsel 1,8) hiányzik!

262 Csak az evangélisták beállításában látszik ez „automatikus hatalomátadásnak”, valójában – mivel az ember nem gép, amit be lehet programozni – csak felhatalmazásról, azaz megbízásról és bizonyos tudnivalók átadásáról lehetett szó; sikereik mellett (vö. Lk 10,17) kudarcaikról is beszámolnak az evangéliumok (vö. Mk 9,17-18).

263 Vö. 31., 36. és 201. lábj.

264 Csak botot és szandált, vagyis az éppen szükségeset – de semmi tartalékot! Ne akarjanak aggodalmaskodva előre gondoskodni a bizonytalan jövőről, hanem bízzák rá magukat az emberek segítőkészségére (s annak révén Isten gondviselésére, vö. Mt 6,25-33)! Az általuk hirdetendő Isten országának lényege a kölcsönös ajándékozás: „Segítsetek ingyen” (Mt 10,8) – „Egyétek, amit elétek tesznek” (Lk 10,8)! Tehát szó sincs semmiféle öncélú „szegénységi aszkézisről”.

265 Egyfelől gondtalanul hagyniuk kell, hogy a „véletlen” (Isten) vezesse őket, ahelyett hogy aggodalmaskodva mindent előre megterveznének; másfelől elégedjenek meg azzal, amit kapnak (vö. Lk 10,7), és ne szaglásszanak körbe a faluban, amíg csak meg nem találják a legjobb szállást a leggazdagabb parasztnál.

266 A porlerázással azt kell látványosan a lakosok szeme elé állítaniuk, hogy felkínálták nekik Isten országát, ők azonban elutasították az ajánlatot. Ebből a figyelemfelhívó jelből csak Lukács csinál majd „Isten ítéletével” fenyegető jelet (9,5: „tanúságtételül ellenük”, s még inkább 10,10-12: „Szodomának könnyebb sorsa lesz...” vö. Mt 10,15).

267 A 12-13. vers foglalja össze azt a két mozzanatot, amely a Jézus akarata szerinti „missziós tevékenységnek” elhagyhatatlan része (minden evangéliumi előfordulásban: Mt 4,23; Mk 3,14-15; Mt 10,1; Lk 9,1-2.6; 10,9): a tanítást és a gyógyítást. Amit Jézus tanítványai hirdetnek, azt be is kell mutatniuk, pontosabban előbb be kell mutatniuk, aztán meg kell magyarázniuk: „Elérkezett hozzátok Isten országa” (Lk 10,9).

Jézus missziós megbízása tehát meghökkentően egyszerű és megdöbbentően radikális. Aki csak beszél, de nem veti be magát a szükséget szenvedőkért, az „szép eszmévé” silányítja Isten országát, aki viszont csak cselekszik, de nem „hirdeti az igét”, az félrevezeti az embereket, mert elrejti előlük, hogy az ember valódi üdvének forrása Jézus szerető és szeretetreméltó Istene.

Ez a szemléletmód tárgytalanná teszi a régi vitát, hogy az „apostoloknak” „Isten igéjéről” vagy „az asztal szolgálatáról” kell-e gondoskodniuk (ApCsel 6,2-4). A jeruzsálemi ősegyház gyakorlata sajnos nem csupán munkamegosztást jelentett, hanem kezdődő súlyponteltolódást is a tanítás és a kultusz javára. Tökéletesen kifejezi ezt, hogy a húsvét utáni „missziós parancsokból” kivétel nélkül hiányzik az Isten országának hirdetésére és a gyógyításra vonatkozó megbízás (ld. 261. lábj.)

268 Vö. 23. lábj.

269 Túlvilági szellemi lények létezését és ránk ható befolyásoló működésének lehetőségét nem zárjuk ki ugyan, mégis sokkal fontosabb, hogy „rossz szellemeken” (démonokon) olyan erőket értsünk, amelyek testi, lelki vagy szellemi értelemben megbetegítik az embert; ezek lehetnek belső vágyak és ösztönök éppúgy, mint nevelési hatások, emberek rossz példája vagy a közvélemény nyomása. Minden kor rossz szellemei közé tartozik például „a harácsolás szelleme”, „az uralkodás szelleme” vagy „a gyönyörhajhászás szelleme” (e kifejezésekben mindig használhatnánk a „szellem” helyett a „démon” szót!). Korunk egyik „leggonoszabb szelleme” az értékválság, az értékek káosza, ezért a világos értékrend kialakítását és terjesztését az „ördögűzés” vagy „démonűzés” egyik legfontosabb mai formájának tekinthetjük.

270 Az akkori orvosi ismereteknek megfelelő, „természetes” gyógyítási módszer (vö. Lk 10,34).

271 Hogy a therapeuein jelentését (vö. 258. lábj.) se a karizmatikus (csodaszerű) „gyógyításra”, se a profán (orvosi) „kezelésre” ne szűkítsük le, célszerűnek látszik a „betegeken segíteni” fordítás.

272 A 14-15. verssel kapcsolatban ld. még Mk 8,27-28.

273Heródes Antipászról van szó, Nagy Heródes egyik fiáról, akinek Galilea és Pérea uraként „negyedes fejedelem” volt a valódi címe; rezidenciáját Tibériászban építette föl, s apjához hasonlóan Róma-barát politikát folytatott. Később – Heródiás unszolására – valóban királyi címet akart szerezni Rómától, versenytársa, a szintén Heródes-családbeli Agrippa azonban bevádolta, mire Caligula császár Kr. u. 39-ben menesztette, és Galliába száműzte. – Jézus tevékenysége nem kerülte el a figyelmét... (vö. Mk 3,6; Lk 13,31).

274 Illés próféta a messiási kor előkészítőjének számított a közgondolkodásban, de messiási főpapként is várták visszatértét.

275 Eszerint Heródes osztotta a köznép babonás nézetét Jézus kilétéről (vö. 14. v.); az is lehet, hogy ebben Keresztelő János kivégzése miatti lelkiismeret-furdalása mozgatta.

276 A Márk alábbi beszámolójában előforduló adatok, események, jellemzések és motivációk hitelessége több mint kétséges; teljesen biztosnak csak azt tarthatjuk, hogy Heródes végeztette ki Keresztelő Jánost, és valószínű, hogy ebben Heródiás is játszott valamilyen szerepet. A lényeg, hogy Keresztelő János prófétai sorsot szenved el, s ez – Márk szándéka szerint – előrevetíti Jézus prófétai sorsát.

277 Jóval korábbi eseményekről van itt szó, hiszen Jézus (Mk 1,14 szerint) János elfogatása után kezdte meg nyilvános működését.

278Heródes Fülöpről van szó, aki szintén negyedes fejedelemi címmel Palesztina észak-keleti részének, az ún. Tízvárosnak az ura volt (vö. Mk 5,20). – A harmadik Heródes-utód, Arkhelaosz „nagyfejedelemként” Júdeában és Szamariában uralkodott.

279 Márk téved: Heródiás nem Fülöpnek a felesége volt, hanem Heródes Antipász egyik mostohatestvérének, akit szintén Heródesnek hívtak (Josephus, Ant., XVIII,6,4), de nem vált számottevő történelmi alakká. Heródiás ebből a házasságból hozta magával lányát, Salómét, aki ekkortájt 15-17 éves lehetett, és később a szóban forgó Fülöphöz ment feleségül, aki Kr. u. 34-ben gyermektelenül halt meg.

280 Márk ezzel a szemrehányással, illetve Heródiás cselszövésével indokolja Keresztelő János letartóztatását és kivégzését, e szexuális jellegű indítékok helyett azonban alighanem a politikaiak voltak döntőek, ahogyan erről Josephus Flavius számol be: „Attól tartott, hogy ennek a férfiúnak a tekintélye, akire úgy látszott, hogy mindenki hallgat, a népet még majd lázadásba kergeti; ezért helyesebbnek tartotta, hogy eleve félreállítsa Jánost, mielőtt az még új eseményeket indít el, ahelyett hogy utólag, a bekövetkezett felfordulás után kelljen megbánnia, hogy nehéz helyzetekbe bonyolódott” (Ant., XVIII,5,1-2; vö. Lk 3,15 és Jn 1,19-20: János messiás hírében állt!).

281 Bizonytalan az eredeti szöveg; több kódexben ez áll: „sokat tett, csinált”, amit a magyarázók vagy úgy értelmeznek, hogy „sok kérdést tett fel”, vagy úgy, hogy „sok mindent megcsinált” abból, amit János mondott neki.

282 Táncosnők, hetérák és prostituáltak fellépése megszokott volt az ilyen lakomákon, de az uralkodó lányának (még ha mostohalánya is) effajta fellépése szinte kizártnak számított; ez is arra utal, hogy Márk leírása ez esetben inkább költészet, mint valóságközvetítés.

283 Ez a közmondásszerű kijelentés is legendásnak tűnik, mivel kivitelezése egyáltalán nem állt szabadságában a Rómának alávetett uralkodónak.

284 Ennek a leírásnak is csak akkor van valóságértéke, ha feltételezzük, hogy a szóban forgó lakoma nem Heródes tibériászi rezidenciájában, hanem makhairoszi sziklaerődjében zajlott le (a Holt-tengertől keletre), ahol Josephus szerint Keresztelő Jánost őrizték, illetve kivégezték.

285 A hagyomány szerint Szamariában.

286 Vö. 7-13. v.

287 Látszólag jelentéktelen életrajzi megjegyzés, amely azonban nem illik bele a messiási-krisztológiai elképzelésekbe (Máté és Lukács el is hagyja), ezért történetileg hitelesnek tekinthetjük.

Jézus nem elvont gondolkodó, és nem is hullákon gázoló vallási fanatikus, hanem mélyen emberséges ember (mert egy mélyen emberséges Isten mozgatja őt!): érzékeny az emberi szükségletekre, a fáradtságra és az éhségre egyaránt.

Az apostoloknak tett javaslatában az a higgadtság és Istenre hagyatkozás is benne van, amely a nyugodtan alvó parasztot jellemzi (ld. 4,26-28): Nem kell örökké aggodalmaskodva nyüzsögnie, mert ha „elvetette a magot”, a többit nem neki magának kell „megcsinálnia”, hiszen az „magától” hoz termést, ha „jó földbe” került (vö. 4,8), így aztán ő nyugodtan megpihenhet.

288 Vö. 3,20.

289 A 287. lábjegyzetben mondottak alapján ezt a jellemzést sem tekinthetjük üres szóvirágnak. A „megesett rajtuk a szíve” eredeti értelme valahogy így fogalmazható meg: „lénye legmélyéig megrendülve együttérzett velük” (a szplankhnidzein ige gyökere a többnyire többes számban használt szplankhnon főnév, amelynek jelentése általában „belső részek”, többnyire a nemesebb szervekre, de a zsigerekre vonatkozóan is, sajátosan pedig az anyaméhre).

290 Ld. Mt 9,36: „elcsigázottak és kimerültek”.

291 Nagyon fontos megjegyzés, mert rámutat, hogy a tömeg „elcsigázottsága és kimerültsége” lelki-szellemi értelemben veendő, és Jézus tanítással akar segíteni ezen (vö. Mt 11,28-30)! A „kenyérszaporítás” kiváltója más: az emberek testi éhsége. (Ezért is helyénvaló itt új bekezdést nyitni.)

292 Az alábbi elbeszélésben (és a párhuzamos leírásokban) foglaltakat nem tarthatjuk pusztán a fantázia termékének a következők miatt: 1) Az 5 nem szimbolikus szám. 2) A hal sosem volt eucharisztikus eledel. 3) Az Ószövetség felülmúlásának irodalmi elve értelmében sokkal nagyobb csodát kellett/lehetett volna kitalálni (vö. Jn 6,30-31!). 4) Az elbeszélés[eke]t eredetileg nem tipikus csodatörténetként fogalmazták meg: a) Sehol sincs szó bennük szaporításról vagy hasonlóról, hanem csak megosztásról („megtörésről”) és kiosztásról. b) A beszámoló[k] végén hiányzik „a tömeg csodálkozása” és a csodatevő (vagy Isten) dicséretét tartalmazó „kóruszáradék”.

Ugyanakkor nyilvánvalóak a legendaképződés és a teológiai feldolgozás jelei: 1) A számadatok burjánzása: 200 dénár áru kenyér, 3 napi éhezés (Mk 8,2), 5000 férfi (plusz a nők és a gyerekek, holott olyan városoknak, mint Kafarnaum, összesen 2-3000 lakosuk volt), 12 (7) tele kosár maradék. 2) A tárgyi logika elhanyagolása: Az imént még éhezők miért hagynák ott (esetleg még szétdobálva is?) a 12 (7) kosárnyi maradékot, hogy azt úgy kelljen összeszedni? 3) Az ószövetségi „előképek” felülmúlása bizonyos fokig érvényesül: Elizeus húsz kenyérrel lakat jól száz embert (2Kir 4,42-44). 4) A megfogalmazást az eucharisztikus szóhasználathoz idomították (vö. Mk 6,41-t és 8,6-ot 14,22-23-mal). 5) A százas és ötvenes csoportokra osztás Isten új népének a 2Móz 18,25-ben felvázolt nagy összejövetelére utal; 12 kosár, mert 12 apostol szedi össze a maradékot, illetve 7 kosár (8,8), mert 7 diákonus látta el „az asztal szolgálatát” (ApCsel 6,1-6).

Mindezeket tekintetbe véve lehetségessé válik az elbeszélés egyszerű és természetes értelmezése (ld. 305. lábj.).

293 Kezdetben Jézus még beszélhetett a zsinagógákban, de a lelki hatóságokkal egyre inkább éleződő összetűzése, illetve a káros csodapropaganda elharapózása arra indította, hogy a településeken kívüli „puszta helyeken” tanítsa az embereket.

294 A tanítványok és Jézus közötti párbeszédben élesen megmutatkozik a köztük lévő felfogásbeli különbség: a) A tanítványok azt akarják, hogy az emberek „oldják meg maguk a bajukat”, Jézus viszont segíteni akar rajtuk. b) A tanítványok pénzzel akarják elintézni a dolgot, Jézus viszont a közvetlen, személyes segítségnyújtásra szólítja fel őket, saját útravalójuk megosztására biztatva; mivel ez nem lehetett ínyükre, feltehetően ezért a nyomatékos felszólítás: „Menjetek! Nézzétek meg!”

295 Asztaltársaságban (10-12 fő) senki sem majszolgat magában, hagyván, hogy éhes szomszédja bámulja őt, hanem megosztja, amije van.

296 Már a kifejezés megváltozása is („asztaltársaság” helyett „csoport”) jelzi, hogy az evangélista másról beszél, mint ami valóban történhetett.

297 Nem „a csodatételhez való nekifohászkodásról” van szó, hanem az étkezések előtti hálaadásról: az Istenre hagyatkozó ember úgy tudja, hogy Isten adja a kenyeret – és az erőt, hogy azt megosszuk a rászorulókkal.

298 A (tányérnyi méretű, ujjnyi vastag, lapos) kenyér „megtörése”, „széttörése”, darabokra tördelése voltaképpen szakkifejezés, a kenyér megosztását jelenti, amint ez teljesen nyilvánvaló például Iz 58,7-ből.

299 Ez a szóhasználat is megerősíti az előző lábjegyzetben mondottakat, és azzal együtt igazolja, hogy nem a kenyér és a hal megszaporításáról, hanem megosztásáról volt szó.

300 Az evangélium (végszerkesztője?) nem egyszer a mondatok sorrendjének fölcserélésével fejezi ki teológiai szándékát, természetesen megváltoztatva ezzel azok értelmét (ld. még 3,22.21; 8,8b.6d.7.8a; 9,50a-b.49; 12,41-44.40; 14,25.23-24). Az itteni esetben a széttördelt kenyerek és halak kiosztásából és megevéséből (43-42. v.) a mondatok fölcserélésével (és az airein ige pontatlan értelmezésével, ill. fordításával) az étel megevése és a maradék összeszedése lesz (42-43. v.)!

301 Az airein ige első jelentése „magasba emel, fölemel, fölvesz”; elég kényszeredett dolog ezt „összeszed”-del fordítani. További jelentései azonban nagyon is beleillenek ebbe a szövegösszefüggésbe: „elvesz, átvesz, megragad”, illetve „elvisz, továbbhelyez, továbbít”, vagyis a tanítványok átvették Jézustól a széttördelt darabokat (klaszmata, tehát az eredetiben szó sincs valamiféle „maradékról”!), és odavitték az embereknek.

302 Logikátlan az eredeti kophinosz szót kosárral fordítani (Kik és miért vittek volna magukkal tizenkét kosarat a pusztába?), különösen az eredetinek tartható mondatsorrendben (43.42. v.), hiszen az öt kenyér és két hal darabkái aligha tölthettek meg tizenkét kosarat. Kiváló hordeszközül szolgálhatott azonban a tanítványok köntösének „összefogott” sarka.

303 Nem perdöntő a „technikai” részletkérdések bizonytalansága: hányan voltak, mennyire laktak jól fizikai értelemben, mennyire játszottak szerepet a „jóllakásban”, az éhség csillapulásában és a megelégedettségben lelki tényezők stb.

304 Az eredeti pentakiszkhilioi jelenthet „ötször ezret” is, azaz ötezret, de jelentheti azt is, hogy „ötször sok”; ez utóbbi esetben eleve nem szükséges látványos csodát feltételezni.

305 A szakaszhoz kapcsolt lábjegyzetek alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy nem „kenyérszaporítással” van dolgunk – ahogyan egyébként maga az evangélista is beállítja a dolgot! –, hanem Jézus sajátos segítési módjáról, és egyúttal célzatos, jelszerű tettéről: Az éhezés gondját nem csodatevéssel oldja meg, hanem úgy, hogy megosztja a maga (és tanítványai) végső tartalékát is, az „asztaltársaságokba” ültetéssel pedig azt sugallja, sőt provokálja, hogy a jelen lévők tegyenek hasonlóképpen. Nem nehéz elképzelni, hogy ennek eredményeként mindenkinek jutott annyi, amennyivel elverhette az éhét, úgy-ahogy „jóllakhatott”.

Ez egyúttal minta is: A világ problémái csak így, „belülről fakadóan” oldhatók meg; igaz, hogy lassan és fáradságosan, de valóságosan: „az ajándékozás bolondsága”, „a szeretet csodája” révén.

306 Az alábbi elbeszélés – elsősorban a bonyolult áthagyományozási folyamatból fakadóan, vö. 177. lábj. – számos nehezen megválaszolható, vagy egyenesen megválaszolhatatlan kérdést vet föl. Íme egy csokorra való: Miért kellett Jézusnak „kényszerítenie” a tanítványokat? Ha „már későre járt az idő” az emberek megetetése előtt is (35. v.), hogyhogy csak most esteledik be (47. v.)? Ha a hajó „a tó közepén volt” (47. v.), ami legalább egy-két kilométeres távolságot jelent, hogyan „látta” Jézus, hogy csak kínlódva jutnak előre? Ha Jézus látta, mennyire kínlódnak övéi az evezéssel, miért várt estétől a hajnali szürkületig azzal, hogy hozzájuk menjen (48. v.)? Ha a tanítványok őt látták „járkálni”, miért „vélték úgy, hogy kísértet” (49. v.)?...

307 Az eredeti anankadzein nem jelent szükségképpen fizikai erőalkalmazást; értelme az evangéliumokban: nyomatékos felszólítás, sürgető rábeszélés (vö. Lk 14,23). – A lehetséges indoklásokat ld. a 316. lábjegyzetben.

308 Ez minden valószínűség szerint a tömegre vonatkozik (ahogyan Mt 14,22-23 is értelmezi), nem pedig a tanítványokra.

309 Jézus imádkozásairól egy kivétellel (Lk 11,1) akkor olvasunk, amikor élete kisebb-nagyobb fordulópontra ér, és nem tudja, hogyan tovább (Mk 1,35-38; 14,32-42; Lk 5,15-16; 6,12-13; 9,18-21; 8,28-36). Itt nem derül ki a konkrét ok, és az sem világos, miért nem akart Jézus a tó túlsó partjára menni, ahol szintén imádkozhatott volna.

310 A görög epi tész thalasszész kifejezés héber megfelelője, az al-ha-jam nem azt jelenti, hogy „a tengeren” (a víz felszínén), hanem azt, hogy „a tengerparton”, vagy „a homokos tengerpart mentén” (vö. 2Móz 14,2.9; 4Móz 13,29; 2Sám 17,11; 1Kir 4,20; 1Makk 14,34 és különösen is Jn 21,1, ahol így is szokás fordítani!), vagyis ez a kifejezés csak a part-, ill. vízközelséget jelzi. A tengerben levés vagy a víz színén járás-lebegés kifejezésére mind a héberben, mind az arámban a „valaminek a színén” semitizmust kellene alkalmazni (vö. 1Móz 1,2; 7,18). Vagyis Jézus ténylegesen nem „a vízen járt”, hanem a víz partján gyalogolt, amit megerősít a vers második fele: „el akart menni mellettük” (ámbár – mivel a partoldal magasabban van a tó tükrénél – a vihartól felindult lelkű tanítványoknak a félhomályban könnyen úgy tűnhetett, hogy Jézus a tó fölött helyezkedik el, vagyis optikai csalódás áldozatai lehettek).

Ezzel egyszerűen megoldódnak a jelenség értelmezési problémái, noha nyilvánvaló, hogy már Márk is rendkívüli csodaként értelmezi és állítja be. E mellett szól az is, hogy a görög ókor – a héber Bibliával ellentétben – számos vízen járási legendát ismer (például Orionról vagy Xerxészről). Az evangélium (vég)szerkesztői ezeket alkalmazhatták Jézusra isteni mivoltának kidomborítása céljából, vö. 186. és 415. lábj. – megfeledkezve arról, hogy Istenhez imádkozása (46. v.) igencsak nehezen egyeztethető össze istenítésével.

311 E kifejezésnek tucatnyi értelmezése létezik; talán a legvalószínűbb: a tanítványok azt hitték ugyan, hogy el akar menni mellettük, de – mint annyiszor – tévedtek, hiszen végül is „beszállt hozzájuk a hajóba”, amint hamarosan olvassuk (51. v.). (Ez persze feltételezné, hogy a hajó – legalábbis ekkor már – nem „a tó közepén” volt, hanem a part közelében járt.)

312 Aki átélt már egy hirtelen fergeteget a Genezáreti-tavon, könnyen el tudja képzelni, hogy éjszaka van, heves vihar tombol a hajó körül, miközben a Jézus miatti aggodalom és a Heródes poroszlóitól való félelem dúl a tanítványok lelkében (vö. 316. lábj.); ha aztán hirtelen megjelenik a tengerparton egy futólépésben haladó férfi, aki – talán a felhőkön áttörő holdfénytől megvilágítva – a felhevült kedélyű tanítványok szemében túlméretezettnek látszik, akkor a tanítványok páni rettegése nem igényel természetellenes vagy természetfölötti magyarázatot, különösen ha tekintetbe vesszük még az egész Galileában elterjedt démonhitet is.

313 Talán ebben a bátorításban láthatjuk a történet eredeti mondanivalóját: A sötétségtől, a vihartól és a távolságtól felismerhetetlen Jézusban a tanítványok kísértetet látnak, ő azonban szorongó övéinek segítségére siet, s az ismerős hang meg a bemutatkozás feltehetően mindjárt meg is nyugtatja őket (vö. Jn 6,21).

314 Az 51. v. második fele és az 52. v. az evangélista értelmezése; szerinte a tanítványoknak már okulniuk kellett volna a „kenyérszaporításból”, és nem kellene csodálkozniuk azon, hogy aki „meg tudja szaporítani a kenyeret”, az „vízen is tud járni”.

315 Az 53-56. versben az evangélista „learatja a »kenyérszaporítás« és a »vízen járás« termését”: az emberek mindenünnen Jézushoz hordják betegeiket, s azok mind meg is gyógyulnak. Ennek van annyi alapja, hogy a legtöbben valóban csodadoktort kerestek és láttak benne.

316 Márk egyik kedvenc kifejezése „a túlsó partra” (vö. 4,35; 5,21; 6,45; 8,13; 10,1); az így jelzett hajóutak azonban nagy földrajzi és időbeli összevisszaságot mutatnak. Az egyetlen logikus magyarázatnak az látszik, hogy Jézus esténkint rendszeresen visszavonult a Jordán torkolatától észak-keletre, „a túlsó parton” fekvő Betszaidába, s ott éjszakázott, majd reggelenkint átment Kafarnaumba, illetve az attól dél-nyugatra fekvő Genezáreti-síkságra, s ott tanította az embereket. A heródesi hatalmi területen kívül fekvő Betszaida ugyanis kiváló kitérési helyül szolgálhatott Heródes Antipász elől, aki ekkor már üldözni kezdte Jézust (vö. Mk 6,14-16; Lk 13,31-32). Ez indokolhatja egyúttal azt is, hogy Jézusnak ezúttal „kényszerítenie” kellett (45. v.) tanítványait a hajóba szállásra, vagyis arra, hogy nélküle hajózzanak Betszaidába – hiszen azoknak tudniuk kellett arról a veszélyről, amelynek Jézus tudatosan tette ki magát, amikor éjszaka egyedül maradt a nyugati parton. János evangélista indoklásáról („ki akart térni a tömeg elől, mert azok királlyá/messiássá akarták tenni”, Jn 6,15) nehéz ítéletet mondani: Jézus gondolkodásmódja és szándékai szempontjából hiteles érvelés, de csak akkor lenne logikus, ha valóban „kenyérszaporítási csoda” történt volna.

317 Az ország legfőbb vallási hatóságának küldöttei, akik a tanítás és a kultusz „tisztaságának” legfőbb őrei voltak (s akik például Keresztelő Jánost ugyanilyen vizsgálatnak vetették alá, ld. Jn 1,19).

318 A „tisztátalan”-nak megfelelő görög koinosz = közös szó arra utal, ami a hamis isteneket szolgáló „pogányokkal” közös, vagyis az igaz Istentől idegen, mondhatnánk úgy is, profán. Tehát nem a fizikai tisztaság, a higiéné kérdéséről van itt szó, hanem az ún. kultikus tisztaságról, arról, hogy mi az, ami összefér, vagy nem fér össze Isten tisztaságával, szentségével, azaz lényegileg arról, hogy mitől válik az ember tisztává, értékessé, vagy értéktelenné Isten szemében (teológiai megfogalmazásban: „mitől igazul meg”).

319 Szó szerint: „eszik a kenyeret” (ugyanígy az 5. versben is).

320 Az eredeti (hoi Iúdaioi) szokásos „zsidók” fordítása hamis általánosításokhoz és képzettársításokhoz vezet; ezért is, és mert feltehetően valóban főképp a júdeai zsidókra, vagy azok egyik rétegére vonatkozik, eltérünk a szokásos fordítástól.

321 Az eredeti pügmé (ököl, kéz) szó igen nehezen értelmezhető ebben az összefüggésben; eszközhatározói esete azonban („ököllel”) átvitt értelemben azt jelenti, „buzgón, gondosan”. Megerősíti ezt azt értelmezést, hogy több kódex is a pükna (= püknosz) = erősen, derekasan kifejezést használja a pügmé helyett.

322 E kifejezés inkább méltóságot, hivatalt jelentett, mint életkort: a babiloni fogság utáni időkben ők alkották a helyi hatóságokat, s elsősorban az adminisztrációért feleltek; képviselőiket a legfőbb vallási és politikai hatóságba, a Főtanácsba is bevették; gondosan őrizték az ősi hagyományokat, azokat a parancsokat és gyakorlatokat, amelyek pontosították a mózesi előírásokat (ez támasztja alá „az ősök” vagy „a régiek” fordítást az 5. versben).

323 Nem „ártatlan”, hanem kritikus érdeklődés ez: hivatalos „tanbeszélgetés”, az „inkvizíciós eljárás” része (vö. 2,23–3,6).

324 Udvariasan nem a mestert vádolják, hanem tanítványait, megadva neki a könnyű visszavonulás lehetőségét: csak el kell határolódnia követőinek hagyománytörésétől.

325 Jézus az elhatárolódás helyett „ellentámadásba megy át”, de nem azért, hogy legyőzze, hanem hogy meggyőzze, megtérésre indítsa őket (vö. 3,5). A hagyományra irányuló gondjukkal az egyetlen döntő gondot állítja szembe: Mit akar Isten maga?

326 Az eredetiben „prófétált”. A próféták lényegi tevékenysége nem a „jövendölés” volt, hanem Isten akaratának tolmácsolása, alkalmazása egy-egy konkrét helyzetre, vagyis annak megítélése, értékelése, ki hogyan áll „Isten színe előtt”, és hogyan kellene viselkednie (vö. 255. lábj.).

327 Az írástudók annyira ragaszkodtak a hagyományokhoz, hogy azok kedvéért feláldozták Isten akaratát. Ez megosztott, „két személyiségű” emberekké, színészekké tette őket (ez a hüpokritész alapjelentése): a színészeknek ugyanis hivatásszerűen valami mást kell előadniuk a színpadon, mint amik az életben. Így az írástudók sem (feltétlenül) gonosz szándékú képmutatók, hanem olyan emberek, akiknek nem szabad spontánul cselekedniük, hanem egy számukra előírt szerepet kell eljátszaniuk: a nyilvános tanítás és imádkozás során szájukkal meg kell vallaniuk Istent, holott valójában megtagadják őt, mert nem azt hirdetik és teszik, amit Isten ténylegesen akar (vö. Mt 21,28-31), hanem amit az emberi hagyományok követelnek.

328 Iz 29,13. Jézus nem valami idegen dolgot akart belevinni Izrael (vallási) életébe, csupán „megszűrte” az Ószövetséget: istenellenesnek és emberellenesnek ismerte fel a Mózesre hivatkozó törvényeskedést, és ezért nyíltan leválasztotta azt Izrael hiteles vallásosságáról.

329 Ti. szent tanokként, Isten akarataként.

330 Az eredetiben: „parancsát” (ugyanígy a 9. versben is). Fordításunkat az értelemszerűség mellett alátámasztja a 13. v. is, ahol ugyanez „Isten szavaként” jelenik meg, hűen az eredeti héber szemlélethez, amely a „tízparancsolatot” tíz „igének, szónak” (dabar) nevezi.

331 Itt általánosságban megfogalmazott vádját Jézus gyakran támasztja alá példákkal; vö. 2,3-11; 7,9-13; 10,2-9; 12,38-39.

332 Példa következik a 8. versben megfogalmazott tételre.

333 Jézustól nem idegen az irónia, még annak maró formája, a szarkazmus sem.

334 Kizárhatjuk, hogy Jézus bárkinek a megölését kívánta volna, s hogy még számon is kérte volna bizonyos emberölések végrehajtásának elmulasztását, amint ez a szövegösszefüggésből következik. E mondat kihagyásával áttetsző, logikus gondolatmenet marad: „Mózes azt mondta...” – „Ti viszont azt mondjátok...”

335 A hallgatóságnak nem kellett megmagyaráznia a korbán fogalmát...

336 A korbán „intézményével” zseniális trükköt eszeltek ki arra, hogyan játszhatják ki Isten akaratát – Istenre hivatkozva: Ha valaki „korbánnak”, a templomnak szánt áldozati adománynak minősítette azt, amivel (idős) szüleit kellett volna segítenie, akkor mentesült a szülők támogatását előíró 4. parancs hatálya alól, s ráadásul élete végéig használhatta a szóban forgó javakat, minthogy azok csak saját halála után szálltak át a templomra! („Mellesleg” az effajta adományok igen hasznosak voltak a templom gazdasági bázisa és mindazok számára, akik a templomból éltek.) – Egyébként a kor írástudói maguk is igyekeztek gátat vetni a korbánnal kapcsolatos visszaéléseknek, csakhogy a rendszeren belül maradó jogi szabályozással; Jézus viszont mindenestül elvetette a korbán gyakorlatát, mivel az ellentmondott Isten akaratának.

337 A mondat második fele a szokott fordítások szerint („amelyet áthagyományoztatok”) fölösleges ismétlés; az eredeti, valóban nem könnyen fordítható kifejezés (hé paredókate) értelmét így fogalmazhatjuk meg: Isten akaratát oly módon helyezitek hatályon kívül, hogy saját „áthagyományozásotokkal” azt teszitek szent „hagyománnyá”, amit akartok. (A szóban forgó kifejezésben a hé a vonatkozó névmás módhatározói részes esete.)

338 Az effajta általánosítás feltehetően nem Jézus hangja. – Egyébként ő maga tanúsította, hogy léteznek olyan írástudók is, akik „közel vannak Isten országához”, mivel a „főparancsot” ismerik el központi jelentőségűnek (12,34). Az írástudók védelmében még azt is elmondhatjuk, hogy maguk is meghatározottjai annak, amit másoktól számon kérnek: vak vezetők (Mt 15,14), fogoly rabtartók ők, foglyai az általuk képviselt rendszernek.

339 A 14-23. vers tanításának „szétosztása” a tömegre és a tanítványokra valószínűleg Márk szerkesztői munkája; ez magyarázhatja a nehézkes ismétléseket.

340 Vö. 318. lábj.

341 Az írástudók által kiagyalt tisztasági rendszer szükségtelenül megterhelte a kisemberek mindennapi életét (a szerteágazó és bonyolult előírásokat gyakorlatilag képtelenség is volt megtartani), ráadásul állandóan nyomasztotta is lelkiismeretüket (hiszen valamitől folyton „tisztátalanná”, és ezért jóvátételi áldozatbemutatásra kötelezetté is váltak); legrosszabb eleme azonban az volt, hogy rettenetes istenképet vésett bele az emberekbe. Mert micsoda Isten az, aki előtt értéktelenné válik az ember, ha megeszik bizonyos ételeket, ha belebocsátkozik a nemzés és a szülés folyamataiba, ha megérint egy leprást vagy halottat? Ezért volt szükséges, hogy Jézus ilyen erőteljesen szétverje a kultikus törvények megtartásával megszerezhető tisztaság illúzióját.

342 Ez a felhívás sok kéziratban nincs meg. Ld. 148. lábj.

343 Úgy is értelmezhető, hogy „hazament”. Vö. 75. lábj.

344 Ez a héber masal, ill. az arám mathla egyik jelentése a sok közül (ld. 143. lábj.); a 15. versben foglalt kijelentésre vonatkozik.

345 Az általunk elért (latin, német, angol, francia és magyar nyelvű) fordítások közül egyetlen egy sem meri lefordítani Jézusnak ezt a kifejezését (a görögben aphedrón), hanem valamennyien finomítják (még az egyébként enyhén szólva szabad szájú Luther is), sőt olykor finomkodva írják körül, mint ahogy az egész ókor egyetlen klasszikusa sem vette soha a szájára, és már a D kódex is a „kanális, árok, gödör” jelentésű okhetosz-szal helyettesítette.