Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
2012. február 22. – Hamvazószerda
Joel 2,12-18; Mt 6,1-6.16-18
Amikor az ember jót cselekszik, ne a földi jutalom reményében tegye, hiszen az Atya úgyis megjutalmaz minket. A világnak nem kell tudnia jótetteinkről, a lényeg, hogy Isten tudja.
Az imádságnál fontos, hogy ne a világ szeme előtt történjen, mert Isten nemcsak akkor lát bennünket, amikor együtt imádkozunk nagy közösségben, hanem akkor is, ha egyedül egy kis szobában.
Jézus nem a nyilvános, közös imádságot helyteleníti, hanem a farizeusok feltűnést keltő módjait, melyeknek nem az Isten dicsérete a célja. Az imádság nem az Istent kényszerítgetni próbálás, hanem bizalmas együttlét, beszélgetés, az együttlevés öröme, kitárulkozás, gyengédség, megkérlelés, engesztelés.
Fontos, hogy ne pogány módon imádkozzunk, hogy csak szaporítjuk a szót, hanem a Jézus által tanított módon. Az imádságban nem az én akaratomon, hanem az Atya akaratán van a hangsúly. Amikor imádkozom Jézushoz, a barátommal beszélgetek. Az imádság tartalma, célja, értelme: méltónak kell lennem arra a barátságra, amelyet Jézus felkínált nekem.
A farizeusok böjt idején elváltoztatták arcukat, hogy az emberek észrevegyék böjtjüket. Nekünk azonban úgy kell böjtölnünk, hogy ezt ne vegyék észre rajtunk, hiszen a böjt sem a világnak szól, hanem Istennek, és arra szolgál, hogy lelkileg megtisztuljunk. Mert a böjt önmagában csak fogyókúra, és Jézus is megmondta, hogy az ima és a böjt együtt fontos, mert ha valamilyen célból imádkozunk, ezek együttesen a leghatásosabbak és így van erejük.
[Bognár Annamária & Molnár Veronika, Székesfehérvár]
2012. február 23. csütörtök
Mtörv 30,15-20; Lk 9,22-25
Jézust elvetik a vének, a papi fejedelmek és az írástudók. Az „elvetés” sok mindent jelenthet, de valamilyen konfliktust mindenképp.
Nehéz, ha az embert elvetik. De még nehezebb, ha saját hozzátartozói, barátai vetik el. Szerintem azonban a legrosszabb, ha önmagát veti el, veti meg, önmagával kerül konfliktusba. Nagy érték, ha valaki önmagával összhangban van.
Jézus vállalta a konfliktust az írástudókkal, barátaival, tanítványaival, de önmagával soha.
A Szentírás azt írja, hogy „vegyük föl” keresztünket minden nap, és tagadjuk meg magunkat. Ez, hogy nekem meg kell tagadnom önmagam, nagyon ijesztő. Igaz, legalább éjszakára le lehet tenni a keresztet, csak reggel kell újra felvenni. Pihenés jár mindenkinek, hogy azért ne szakadjunk bele a mindennapokba.
Elsőre azt hittem, itt ellentmondás is van, de talán mégsem. Az életünket kell elveszítenünk Jézusért, önmagunkat azonban nem szabad.
Nem az életünkhöz kell ragaszkodni, hanem önmagunkhoz, a személyiségünket kell megtartani, ki kell alakítanunk, hogy kik vagyunk mi. Legyél önmagad, vállald önmagad, tudd, hogy ki vagy!
2012. február 24. péntek
ApCsel 1,15-17.20-26; Jn 15,9-17
Jézus szeret. És ez jó nekem. Olyan nagyon szeret, ahogyan Őt szereti az Atya.
Gyermekkoromban nem jártam hittanra, nem kaptam vallásos nevelést, csak egy kis szikrát. Felnőttként, a szikra lángra gyúlt, belső vágyból indultam el Isten felé. Sokáig azt gondoltam, hogy Jézus parancsai megnehezítik az életet, folyton arra kell gondolni, hogy betartsam őket. Próbáltam lázadni, a saját fejem után menni. Nem sikerült. Rájöttem, hogy ezek segítenek eligazodni, hogy értem vannak. Mindnyájunkért. Nem teher, hanem mankó.
A parancsok megtartásával Jézus szeretetében maradok. Ez azt is jelenti, hogy életben tartanak a tanítások, parancsok. Nem a fizikai életre gondolok, hanem a teljes életre. A parancsok betartásához a saját erőm kevés, de hiszek abban, hogy Jézus segít pótolni a hiányosságaimat. E nélkül a hit nélkül nem mernék cselekedni. Önbizalmat ad, hogy nem vagyok egyedül. Ez persze annyiban ellentmondás, hogy nem magamban bízom, hanem Jézusban. Abban, hogy segít majd, ha elakadok. De persze megteszem, ami tőlem telik. A képességeimet is Tőle kaptam. Eszköz vagyok Jézus kezében. Az Ő szándékának eszköze. Feltéve, ha vállalom. Szabadnak érzem magam a döntéseimben. Sokszor éreztem már azt a teljes örömet, amit Jézus megígért.
Bátrabb vagyok, hogy fordulhatok Jézushoz, aki barátságát ajánlotta fel. A barátság pedig számomra azt is jelenti, hogy számíthatunk egymásra. És azt is jelenti, hogy jó együtt lenni. Vágyom a Jézussal eltöltött időre. Jó együtt cselekedni, de csendben lenni, hallgatni is jó. A meditációban, az éneklésben, a liturgikus táncban átélem az együttlét örömét.
Jézus arra hív, hogy szeressük egymást. Jézus barátai egymásnak is barátai. Jó együtt dolgozni, pihenni, imádkozni Jézus mellett elköteleződött emberekkel. Bármely idegen városban járva, ha betérünk egy templomba, elmegyünk egy misére, mindig úgy érzem, hogy van helyem, ismeretlenül is ott lehetek.
Jézus minden ember szeretetére hív. Felemelő érzés egy másik ember arcán Jézus vonásait felfedezni. Jézus tekintetét meglátni egy tiszta gyermeki szempárban, egy bölcs idős ember arcán. Az Isten szépségét felfedezni egy nő finom mozdulataiban, egy férfi mosolyában. Jézus azt parancsolja, hogy szeressük egymást. Parancsra szeretni? Rájöttem, hogyha Jézus szeretetével kezdem, ha az Ő társaságát keresem minden nap, akkor a többi ember iránti szeretet magától értetődő lesz. Nem kötelesség, hanem szükségszerűség. Hogy a mindennapi ima is kell ahhoz, hogy szeretni tudjam azt a sok embert, akikkel naponta találkozom. Számomra a mindennapi szeretetkapcsolat Istennel segíti a mindennapi szeretetkapcsolatot az emberekkel. És a szeretetkapcsolat az emberekkel közelebb visz Istenhez. És jó, hogy Jézus szeretett előbb, mert Tőle tanulhatom a szeretetet.
2012. február 25. szombat
Iz 58,9b-14; Lk 5,27-32
Hamvazószerda után vagyunk, Húsvétra készülünk.
Az olvasmányban Izajás jövendölését olvassuk: „Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet, ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.” Milyen igaz! Mintha Jézus mondta volna! Itt is – ugyanúgy, mint Jézus és a gazdag ifjú beszélgetésében – a szeretet különböző fokozatait ismerjük meg, amiből ki-ki a saját szeretetbeli állapota szerint „mazsolázhat” a tennivalók közül.
Akinek a lelkében még megfér az ujjal mutogatás, a gonosz beszéd, mások leigázása, kihasználása; az mielőbb vesse le ezeket a szokásait. Akinek ez már kevés a továbblépéshez, annak ott a következő lépcső: add oda az éhezőnek kenyeredet… Figyeljük meg: a próféta nem azt mondja, hogy „adj egy kicsit a kenyeredből”, hanem hogy „ha odaadod az éhezőnek kenyeredet”… A teljes osztozásról beszél.
Isten jóval többet ad, mint amit kér. Mi korlátok között élünk, Ő túláradóan, a szükséget is meghaladva ad. Ha hajlandók vagyunk az osztozásra, „az Úr … még a kietlen helyeken is felüdít. Erővel tölti el tagjaidat, olyan leszel, mint az öntözött kert, és mint a vízforrás, amelynek vize nem apad el soha.” Mi magunk leszünk az a vízforrás, amit Jézus a szamáriai asszonynak is említ. (Persze ne legyen szereptévesztésünk: mi vagyunk a kút, de a vizet mi is úgy kapjuk…)
Ne higgyük, hogy ez valami merőben új gondolat. Már Izajás is arra utal, hogy Isten mindig is ezt akarta – és talán volt is olyan kor, ahol ez már megvalósult: „Újra felépíted az ősi romokat, és helyreállítod a régi nemzedékek építette alapfalakat.”
Az Evangéliumban Lévi, a vámos meghívásáról olvasunk. Léviben lassan-lassan érhetett az elhatározás, lassan-lassan csiszolódhatott a lelkiismerete. Foglalkozása, életvitele a zsidó megítélés szerint nem éppen követendő példa, egyenesen megvetendő volt. Lelkiismereti fejlődésében valószínűleg már feszítette ez a helyzet, egyre kellemetlenebbül érezte magát a bőrében. Már csak egy apró dolog hiányzott, mint a szikra, ami berobbantja a motort. És amikor Jézus elhívja, gondolkozás nélkül otthagy mindent és követi Mesterét.
Tanuljunk Lévitől! Vizsgáljuk meg életünkben a Jézustól távoltartó körülményeinket, szokásainkat és hagyjuk el őket Jézus követéséért. Készítsük elő lelkünket a húsvéti feltámadás örömére!
