Bokorportál

Vasárnapi elmélkedések

2025. november 2. - Halottak napja
Jn 6,37-40 - Jézus követése örök életre vezet

"Aki hozzám jön, nem taszítom el." A mai szakasznak talán ez a kulcsmondata. Jézus nem válogat, nem osztályoz, nem értékel, hanem azt mondja, hogy aki hozzá fordul, aki keresi őt, azt nem fogja elutasítani. Ez ad mindnyájuknak reményt, bizodalmat, hiszen nem vagyunk tökéletesek, sőt sok hibával rendelkezünk, de Isten így is elfogad minket. Aki őszintén keresi őt, azt elfogadja, mindenki előtt nyitva áll az ajtója.
Ez alapvetően szemben áll az emberi kapcsolatokkal, ahol sokszor lehet részünk elutasításban, visszautasításban. Érdemes talán magunkba is nézni, hogy mi hányszor utasítottuk el embertársainkat, akár azért is, mert nem voltak elég "méltóak", nem érdemelték meg a segítséget. Isten nem mérlegel.
Ugyanakkor Jézus nem a maga akaratát valósítja meg, hanem Atyjáét, aki a Földre küldte. Jézus nem önálló célokat követ, hanem teljes egységben van az Atyával. Saját életünk során is felmerülhet a kérdés, hogy képesek vagyunk-e lemondani saját akaratunkról Isten akaratának a javára. Jézus példája azt mutatja: bízhatunk abban, hogy az Atya akarata az örök élet felé vezet minket.
Aki hisz benne, az örökké fog élni, és Isten fel fogja támasztani az utolsó napon. Nem elég ismerni Jézust, nem elég tudni róla - hinni kell Benne. Rábízni magunkat, úgy, ahogyan egy gyermek bízik a szüleiben. Hittel járni vele nap mint nap, az élet küzdelmei és örömei között.

[Bidló András, Sopron]

"Az én igám ugyanis kényelmes, és az én terhem könnyű." (Mt 11,30)
   - Mi fáraszt?
   - Kivel húzok egy igát?
   - Mennyire szelíd a szívem?

[Angel]

2025. november 9. - Évözi 32. vasárnap
Jn 2,13-22 - Melyik Jézust keressük?

Itt ülök a János-evangélium felett, s a szelíd Jézust keresem, nem azt, aki kardot hozott, nem azt, aki ostort font. Azt keresem, aki megsimogatja a buksimat, aki kiegyezik a dédelgetett tulajdonságaimmal, elnézi nekem a langyos, kellemes hétköznapjaimat - nem azt, aki magasabb intenzitású mindennapokra hív. Jézus a zsidóknak botrány, a görögöknek balgaság. Még hogy három nap alatt a templomot...
Jézus sokszor már-már passzív, befogadó; először tapasztal, a személyre reagál. Itt meg ostort fon, kihajt, döntöget. (Kiűz, mint Isten a paradicsomból. Nem akartam ezt a szót használni az áthallás miatt.) A szent térben. Az az Isten nincsen. (Babits) S most nem a véres Isten, hanem a büntető, jutalmazó, a megvehető, a kialkudható közelségű, távolságú... Akivel okosan alkut lehet kötni, méltóságosat, ha nem is méltósággal. (Esterházy Péter: Van, hogy az életben alkut kell kötni, de ha ezt az alkut nem lehet méltósággal megkötni, akkor nem szabad alkut kötni.)
Eliade A szent és a profán című könyve jutott eszembe, amelyet fiatal felnőttként olvastam, búsongva a világ sorsán, és belső tereket keresve. Most egy berek is elég, ahol nincs vásár, húspiac, ahol nem árazom be magam, óhatatlanul. (S persze engem sem áraznak be.) Ahogy minden elérhető lett, mindennek ára is került. Kevesebb kéne a városból, több a berekből.
"Vagyok, mint minden ember fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces messze fény." (Ady)
Az én alkum annak érdekében, hogy meg ne fagyjak, a kapcsolódás testmelege, de nem a szerelem melege. A különbséget én is pontosan tudom, mint Pilinszky... Tudom, de sok a testmelegből? Élek, ahogy lehet - de ez elég-e vajon-nekem-neki-nektek?
A szent térben élni mérhetetlen erőfeszítés, a Zónába (Tarkovszkij: Stalker) menni veszélyes. Ha lemondunk a szentről, tárgyiasítani fogunk, az pedig visszahat ránk. Egy áru miért is szavatolná a Lady biztonságát? (Ottlik) Azt hiszem, ez is vagy-vagy kérdés. A szent tér és idő, a szentség nélkül óhatatlanul minden profanizálódik, a löszfal oldódását, omlását nem lehet megállítani. Ha viszont van szentség és van profán, akkor az egyensúlyérzékünk van próbára téve, akkor kötéltáncosok vagyunk. S minden mutatványos halálos biztonsággal meg tudja különböztetni a kettőt.

[Borbély András, Sopron]

"Megfelelt nekik a Szabadító és ezt monda: Romboljátok le ezt a templomot és három nap alatt felépítem." (Jn 2,19)
   - Mi tud megdöbbenteni?
   - Mennyire emlékezetesek a szavaim?
   - Kik az informátoraim?

[Angel]

2025. november 16. - Évközi 33. vasárnap
Lk 21,5-19 - Mi mulandó, mi maradandó?

Vajon érzéketlen ünneprontás-e Jézus részéről, ahogy a templom szépségének bűvöletében lévőket lehűti: Na, hamarosan ebből itt semmi sem marad! A helyzet megértéséhez érdemes tudnunk, hogy az Ószövetségben a templom több, mint egy szép kőépület. Amikor Jézus az épületről beszél, akkor szinte Istenről beszél. A csodálatos templom szinte azonos a csodálatos Istennel. Jézus tisztázni akarja velünk: az Isten maradandó - a templom mulandó. A szöveg fő üzenete pedig az, hogy az életünk ezen a földön mulandó, egyébként pedig maradandó. Tehát amikor úgy tűnik, hogy Jézus valahogy ünneprontó, szinte érzéketlen, éppen akkor akar a segítségünkre sietni, mert tudja, hogy nekünk embereknek milyen elmondhatatlanul sok fájdalmat és szenvedést okoz az, ha nem különböztetjük meg, hogy mi az, hogy mulandó, és mi az, hogy maradandó. Hogy a templom mulandó, Isten maradandó, hogy a földi élet múlandó, az örök élet maradandó - mondjuk most így egyszerűen -, hogy a test tényleg mulandó, a lélek maradandó. Ezt értünk kezdi el mondani, akkor is, ha elsőre olyan jólesne nekünk, ha nem ezt mondaná.
Ezeket az alábbiakkal támasztja alá:
Gondolkozzatok csak el, hogy mi az, hogy mulandó, és mi az, hogy maradandó, és ezekhez mi a viszonyotok! Felsorolja a végidők rossz jeleit (végidők, előjelek, abszurditás), amit legszívesebben meg sem hallgatnánk. Értetlenségünk abból fakad, hogy egyszerre vagyunk polgárai a mulandónak és maradandónak, és ezek sokszor teljes kesze-kuszaságban vannak bennünk. És az egyik nagy törekvésünk az Istennel való kapcsolatban az, hogy Istent arra kérjük, hogy a mulandót tegye maradandóvá. Nem egyszer az egész hívő életünk a magunk módján újból és újból erről szól, mert ott van a sötétség, a fájdalom, a betegség, az üldöztetés, a drámaiság, a szenvedés, és letérdelünk Isten elé, és lényegileg azt kérjük tőle: "Uram, a mulandóból csinálj maradandót!" De a mai evangélium tényleges üzenete éppen az, hogy Isten nem alkot a mulandóból maradandót, hogy a templom elenyészik, hogy a test elmúlik, és az életünk földi része véget ér. A lehető legérthetőbb, hogy mi emberek a hitünkből kiindulva letérdelünk Isten elé, és azt mondjuk: "Uram, légy szíves, nekünk annyira fontos a mulandó, és légy szíves, teremts belőle maradandót!" És Isten azt mondja: "A mulandóból nem teremtek maradandót."
Az evangéliumi szakasz másik üzenete viszont az, hogy van az a maradandó, ami itt és most is van, most és itt is maradandó. Isten maradandó, a Lélek maradandó, és az életünk, amit elkezdtünk élni, maradandó. "Tehát ne azt kérjétek tőlem, hogy a mulandó legyen maradandó, hanem fedezzétek föl a maradandót, az örök érvényűt, az elvehetetlent, és kapcsolódjatok hozzá. Mert mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de a lelke kárát vallja?" Mert ebben az összefüggésben az egész világ a mulandó, és az emberi lélek a maradandó.

[Cs. Robi, Sopron]

"Nemzet, nemzetre támad majd a királyság, királyságra." (Lk 21,10)
   - Mire szeretek következtetni a bajokból?
   - Kiket próbálok meggyőzni? Miről? Miért?
   - Mennyire izgat a jövő? Kié? Miért?

[Angel]

2025. november 23. - Krisztus király ünnepe
Lk 23, 35-43 - A fizikai síkon túlemelő lelkiállapot

Fizikai szenvedésem közepette mire tudok figyelni? Kire tudok figyelni? Fogva tart, vagy szabaddá tesz a szenvedés? Beszűkül a tudatom, vagy épp ellenkezőleg, kitágul és befogadóvá lesz?
Fizikai valómban a testem érzékelése a komfortosság érzetét adja. Ha egészséges vagyok, mindenem megfelelően működik. Ez a hozzám tartozó, magammal azonosított izom, csont, zsír és víztömeg engem szolgál. A létezés mindennapjait éli tudatommal együtt. De akár ha csak egy tüske szúr is belém, máris minden idegszálam, szervezetem védekező mechanizmusa arra a fájdalompontra koncentrálódik, ahol a tüske belém hatolt. Azért, hogy azonnal beindítsák a védekezést, a külső támadás megállítását. Abban a pillanatban a legmagasztosabb gondolatok is szertefoszlanak, tudatom figyelme összerándul, egy pontba koncentrálódik.
Egy keresztfára felfeszülve nincs a testen olyan pont, ami ne fájna - gondolom én, akit ez eddig elkerült. Hogy lehetséges ebben a helyzetben beszélni? Meghallani és reagálni a környezet kérdéseire? Honnan jön az a belső erő, amivel át lehet lépni a fájdalom tudatot beszűkítő valóságán? Ki képes erre?
Kell, hogy létezzen olyan lelkiállapot, amely morfiumként hatva megszünteti a fizikai fájdalmat, hogy a valóság fizikai síkján túlemeljen. Ez a lelkiállapot emberi erővel elérhető? Ez a lelkiállapot egyik percről a másikra alakul ki, vagy netán lehet rá készülni, magunkat edzeni? Elérhető az Istenre hangoltság olyan szintje, ahol ez a kapcsolat, az együttesség, az Istennel átitatottság az életnek ezen a fizikailag meghatározott oldalán is képessé tehet fizikai valóságunk háttérbe helyezésére? Hol van ez az edzésprogram?
A rendszeres találkozásban, az Isten valóságában való rendszeres megmártózásban. Az isteni részem egyre többszöri felszínre engedésében. Bizony, az Istenre szánt időben. Ámen.

[Cs. Zsóka, Sopron]

"Ha te királya vagy a zsidóknak, mentsd magad neg!" (Lk 23,37)
   - Mennyire vagyok ura a helyzetemnek?
   - Mennyire durvák a tréfáim?
   - Kiket szeretek mentegetni?

[Angel]

2025. november 30. - Advent 1. vasárnapja
Mt 24,37-44 - A jelenünkkel foglalkozzunk!

Hitünknél gyakorta sajnos sokkal nagyobb a kíváncsiságunk... Rengeteg energiát fektetünk abba, hogy kutassuk a múltunkat, és magyarázatot kapjunk, leginkább a gyengeségeinkre és gyarlóságainkra. Keressük mindenben az okot, hogy miért vagyok éppen elégedetlen önmagammal, az életemmel. Kutatjuk a múltunkat, őseinket, a környezetet, ahol éltünk, hogy ki és mit és hol rontott el rajtunk, hogy ki a hibás amiatt, hogy eddig nem úgy éltem, hogy teljes nyugodtsággal várhassam azt a napot és a pillanatot, amiről szerencsére nem tudhatjuk, mikor is érkezik el!
Azután rengeteg energiát teszünk bele abba is, hogy keressük életünk jövőbeni biztos pontjait, fogódzóit, a jövendölések beteljesülésének aprócska jeleit. Bizonyosságot szeretnénk látni mindenféle földi és égi jelben, tüneményben, és keressük a biztos pontokat, az idők jeleinek beteljesülését.
Folyamatosan mérgezzük magunkat a "Mi lett volna, ha...?" kezdetű képzelgéseinkkel, olyan múltbeli történésekről, amelyeket megváltoztatni ugye már nem áll módunkban. De ugyanígy altatjuk magunkat a "Mi lesz, hogyha...?" kezdetű, a jövőre irányuló aggodalmainkkal és félelmeinkkel.
Ha föl akarunk készülni a jövőre, amellyel kapcsolatosan semmi sem látható és minden bizonytalan, akkor leginkább a jelenünkkel kell foglalkoznunk. Komolyan kell vennünk a mát, amikor még napról napra tehetünk valamit egymásért. Ne engedjük, hogy elborítsanak bennünket az aggodalmak vagy az élvezetek, hanem a jelenben keressük meg, hogyan lehetnénk a másik ember javára. Érdemes sokkal inkább azzal foglalkozni, hogy mi az, amit képes vagyok megcsinálni. Mert az nincs a kezemben, hogy miféle események lesznek, hogyan alakul az univerzum sorsa, de hogy mit csinálok, az az én kezemben van. A Jézussal való kapcsolatomból fogom tudni, hogy mit érdemes nekem a jelenben csinálni, nem pedig abból, hogy milyenek a jelek az égen. Aki az itt és most pillanataiban, az áldozásban, az áldásban, az embertársában lévő Jézust felismeri, annál jobban aligha lehet fölkészülni, a végső időkre. Nézhetjük a végső időket a bizonytalanság és az aggodalom szemüvegén át, de nézhetjük egészen más perspektívából is: Mit tehetek annak alapján, hogy Jézussal most van (?) kapcsolatom!

[Németh László, Sopron]

"Virrasszatok hát, mert nem tudjátok, melyik órában jön meg a gazdátok!" (Mt 37,42)
   - Mennyire szeretek szundikálni? Miért?
   - Hogy állok a virrasztással?
   - Mit szeretek csinálni alvás helyett?

[Angel]

Achívum