2024. február 4. - Évközi
5. vasárnap
Mk 1,29-39 - Jézus értünk is tesz csodát
Működésének kezdetén Jézus a zsinagógákban kereste azt a helyet, ahol megérinthetné
a lelkeket a Tanítás; Istennek az ember és a Teremtés iránti szeretete. Tanítás
mint a szív rendbetétele, és gyógyítás mint a test rendbetétele. Külső és
belső egész-ség.
Annyira egyszerűen, szinte magától értetődően van leírva Péter anyósának
gyógyítása, mintha másképp nem is történhetett volna. Egy családi házban,
pár ember jelenlétében, minden csinnadratta nélkül. Ez a gyógyítás egy hiányra,
egy ínségre adott válasz volt, valamit betöltött, valamit teljessé tett;
nem hírverés volt a célja, nem a saját hitelességének akart pecsétje lenni
(ez utóbbi Jézus egyik csodájára sem jellemző). Az ember és az élet tiszteletéről
szólt, együttérzésről, figyelemről, barátságról. Csendben történt, nem ámuldoztak
rajta tömegek, és az élet folyt tovább Péter házában, mint addig...
Furcsa lehet, de valamikor én is tanúja voltam csodának. Persze sokféle csoda
van, és belső változások csodájának többször is lehettem tanúja, de
ez testi gyógyulás volt: hároméves kisgyermekem gyógyulása. (Tudom, most
mit gondolsz,
ha nincs hasonló tapasztalatod: meg is értelek, teljes szívemből mondom;
én is ilyeneket gondolnék. Sőt, saját legjobb barátaim arcát látva -
akiknek egyáltalán el mertem mondani -, sok-sok évig inkább hallgattam. De
ez a B-oldal
élve már nem számít. :-)) Teljes egyetértésben és hitben imádkozott érte
a testvérem akkori imacsoportja, tőlünk több mint 200 km távolságban.
Orvosilag az volt a tény, hogy a kisfiam műtétje okafogyottá vált. Hatalmas
boldogság
volt bennem - és képtelen voltam kifejezni. Nem írnám le mindezt, ha az eset
meglátásom szerint nem lenne több jellemzőjében hasonló ehhez a jézusi
gyógyításhoz. Kivéve persze, hogy nem egy személy, hanem egy imacsoport,
és nem a helyszínen,
hanem párszáz km-el odébb tette, amit tett, de a lényeg: a hírverés nélküliség,
az ínségre adott válasz, egy szükséglet betöltése, az együttérzés, figyelem
és barátság azonos volt, s az is, hogy utána ugyanolyan csendes magától értetődöttséggel
folyt tovább a helyreállt élet. Péter anyósa valószínűleg ugyanazt a hihetetlen
és leírhatatlan örömet érezte, mint én a kisfiam gyógyulásán, és lehet, hogy
ugyanúgy nem tudott neki hangot adni. Azaz... fölkelt és szolgált.
Sok fontos tényt lehetne még erről a részről megemlíteni, például azt, hogy
Jézus nemcsak a barátai, hanem idegenek bajait is orvosolta, és azt sem a
hírverésért, sőt. Azt, hogy nem vitte el más irányba a népszerűség, mint
amiért jött. Nem emberekkel, hanem Atyjával beszélte meg a következő lépést.
Ez mind igaz, de most rajtam keresztül az szól, hogy Jézus értünk is tesz
csodát. Nem, nem a nagy hírveréssel tömegeket összecsődítő gyógyítókra gondolok,
egy pillanatig sem, hanem a csendes és kitartó imáinkra, egymásért.
[Bognár Éva, Csömör]
"És igen kora éjjel fölkelvén kiment és elment
egy puszta helyre, és ott imádkozott." (Mk 1,35)
- Mennyi időm van imádkozni a nap indulásakor?
- Mennyire szoktam Égi Apácskánk elé terjeszteni pillanatnyi
sikereimet, kudarcaimat?
- Menyire szoktam biztosítani magamnak és másoknak a zavartalan nyugalmat
az imádkozáshoz?
[Angel]
2024. február 11.
- Évközi 6. vasárnap
Mk 1,40-45 - Hogyan nézünk másokra?
Hatalmas nagy különbség lehet abban, ahogy egyik vagy
másik emberre nézünk. Mondjuk egy betegségben (vagy csak az élet zajában)
elcsúnyult emberre. Riasztó a metrón kolduló elhanyagolt öregúr, akitől
csak azért nem húzódnak el az emberek, mert nincs hová. Nehéz ránézni a
nyilvánvalóan sérült vagy mentálisan beteg felnőttre, hát még közeledni
hozzá.
A leprások olyan emberek voltak, akik látványos betegségben szenvedtek.
A külsejük messziről hirdette, hogy "tisztátalan". Egy rabbinikus rendelkezés
szerint a leprás nem járhatott közutakon, nem használhatta a közkutakat,
és csengőt vagy kolompot rázva kiabálnia kellett: "Leprás vagyok!" Vagyis
a külsejük torz voltán túl a közösség életében sem vehettek részt.
Jézus nem osztozott ebben a kiközösítő viselkedésben; nem kerülte el a
könyörgőt (akinek hogy-hogy nem, volt bátorsága megszólítani!). Ellenkezőleg:
megérintette - vagy csak kinyújtotta felé a kezét. Bárhogy is, Jézus nem
ment el mellette.
A történetnek ez a pillanata számomra a csoda. Nem akarok a fantázia szárnyain
repülni, nem akarom jobban tudni, hogy Jézus mit látott ebben az emberben,
de azt tudom, hogy én emberként mennyire más szemmel látok egy lepusztult
külsejű, ilyen-olyan betegséggel küzdő, "problémás" egyént vagy mentális
beteget, ha számomra idegen, és mennyire másként, ha ismerős, rokon vagy
családtag (vagy valamilyen oknál fogva közel kerülök hozzá). Jézus úgy
viselkedett, mint egy családtaggal: meglátta az ínségét és segített. Nem
riasztotta el a torz külső. Két saját élményem is kapcsolódik ide.
Az egyik: néhány évig heti egy-két napot vigyáztam egy sérült nagyfiúra.
Az első napok maga volt a kín, annyira nehezemre esett a külsejét, keserves
és szögletes mozgását látni, a hangjait megérteni, az evését segíteni,
más nehézségekről ne is beszéljünk. Szerencsére két csodálatos tanítót
is kaptam a fiúhoz: az elődömet és a fiú édesanyját. Egy remek fiatal lánytól
vettem át a gondozást, ő mutatta meg nekem, hogy a gyakorlatban mire vigyázzak,
miben hogyan segítsem a fiút, hogyan sétáltassam, etessem. Bámultam, milyen
természetes szeretettel kezeli: mint testvért! És az anya, aki hazaérkezve
a munkából, úgy ahogy volt, a társadalmilag nagyon is megfelelő külsejével,
olyan boldogan és meghitten ölelte magához a gyerekét, hogy rendkívül gyorsan
útjára engedtem az ellenérzéseimet. Persze egy anya másként lát, tudom,
de pont ez az anyai-apai másként látás figyelhető meg Jézusnál a "megesett
rajta a szíve" pillanatában. Alighanem ezzel a látással látta mindazokat,
akik gyógyulni sereglettek hozzá. (Hogy miért ment el mégis "csendesebb
helyekre"? Gondolom azért, mert a gyógyuláshoz sok esetben a beteg hitén
túl a belső "munkája" is szükséges volt.)
A másik élményhez előzetesen annyi, hogy valaha fiatalon szerettem volna
ápolónő lenni; a segítő szándék megvolt bennem, csak vért és sebeket ne
kellett volna látni! Aztán sok-sok év múlva, egy szeretett személy ápolásakor
mégis kezelni és ápolni kellett olyan elváltozásokat, amiknek a lehetőségéről
sem tudtam addig. Nem, nem győztem le magamban az ellenérzést, nem volt
mit legyőzni. A gondoskodó, óvó törődés egyszerűen kiszorított minden mást.
Én ilyen elfogult szeretettel csak az édesanyámat tudtam látni, vagy a
családtagjaimat tudnám, Jézus tekintetének azonban senki nem "idegen",
mindenki "családtag". Megérinti, akkor is, ha csúf, ha torz, félelem és
undor nélkül, és pontosan tudja azt is, milyen belül, sőt azt is tudja,
milyen lehetne.
Add, Teremtő Isten, hogy a jézusi látással láthassam-láthassuk azokat,
akikhez küldesz, hibáztatás és ítélkezés nélkül, hogy helyreálljon a világ
rendje!
[Bognár Éva, Csömör]
