A Hamvazószerdától Pünkösdvasárnapig tartó Lélekváró elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Május 17., Húsvét 6. vasárnap
Jn 15,9-17 – Amint az Atya szeret…
A szeretet láncolatáról elmélkedjünk: az Atya valahogyan szereti Jézust, Jézus valahogyan szereti övéit, mi valahogyan szeretjük mieinket… „Szeretettel mérik a világ hosszát…” (Nyírő).
Hogyan szereti Jézust az ő Atyja? Ha semmi más nem tűnne fel Jézus életalakításában, csak az, hogy hihetetlen bizonyossággal kötődik mennyei Atyjához, ez is elég lenne arra, hogy keresni kezdjük: Mire alapozza Jézus ezt a bizonyosságát? Gyermekkori kereső irányulása (például 12 évesen a templomban), megtisztító bemerítkezési élménye a Keresztelőnél a Jordán folyóban, nyilvános imaházi bemutatkozása felnőttsége kezdetén („ő kent fel engem”) nagyon erős személyes kapcsolati élményt feltételeznek. Amikor beszél Atyjáról, a legédesapaibb, legédesanyaibb képekkel szól (tékozló fiú atyja), úgy szól, mint aki ismeri azt, akiről beszél (pl. Jn 6,46; 7,29; Mt 11,27; Lk 10,22…). Jézus úgy éli meg, hogy az ő istenkap-csolatában az ismeretből szeretet születik: szükségszerűen születik, nem lehet nem szeretnie Atyját, ha megismerte (Jn 17,26). Számára az Atya az egyedül igazán jó, ő az egyedül igaz („senki sem jó csak az Isten”, „én igaz Atyám…”). A tökéletesség mintája („legyetek tökéletesek, mint a mennyei Atya tökéletes”), feltételekhez nem kötötten szeret („esőt ad jókra és gonoszakra”). Sorolhatnánk tovább a szeretet számtalan jelét, de most állapítsuk meg a meghökkentő végkifejletet: úgy szerette Jézust az ő Atyja, hogy hagyta kivégeztetni… Nem csoda, hogy az ezt megragadni akaró ember megváltástant dolgoz ki, misztikumba menekül, hiszen megáll az emberi ész. Miért nem éli meg ezt szeretetlenségnek Jézus? Elhagyottságnak megéli, szenvedi, de fel nem lázad. Van olyan normális édesapa és édesanya, aki ha teheti, ne mentené gyermekét, még az elcsavargót is, hát még a nekik tetszőt?! Lehetséges, hogy aki tökéletesen tud szeretni, az a szeretet elleni bűnnel nem tudja, nem akarja megvédeni szeretteit? Lehetséges, hogy a földi élet azért annyit nem ér, hogy meghasonlás legyen a szeretetben (vértanúk példája)?
Hogyan szereti Jézus az övéit? Kezdi azzal, hogy megtapasztalható, átlát-ható életvitelt él, ködösítés, titokzatosságokba bújás nélkül. Személyi-ségével, egyediségével emberközelbe hozza az embert felemelni akaró új értékszemléletét. Magabiztossággal és nyitottsággal (pl. a Keresztelő felé), határozott iránytartással és módosítani tudó rugalmassággal (tömegpasztorációról átáll a kisközösségre), nagyszívű segítőkészséggel (gyógyítások) és időben visszahúzódó lényegre átállással (jótettei hírzárlatának elrendelésével) jelzi, hogy mennyire Mestere („az vagyok”), Tanítója („egy a ti tanítótok”), Barátja („barátaimnak mondalak titeket”) övéinek. Keményen elvárja, hogy a hozzá csatlakozó ne oldalogjon más-felé is, ne tekintgessen hátrafelé is, ne biztosítgassa be magát családi hagyományaiknak megfelelni akarással is („hagy temessem el előbb…”), ne lavírozzanak más úrnak is szolgálgatva. Jézus úgy szereti övéit, hogy ünnepeikben (kenyér és bor lakoma) és mindennapjaikban („én vagyok az ajtó, a fény, a pásztor…”) jelen akar lenni. De nem érzelgősködik ebben a kapcsolatban: ha nem vállalják az ő értékszemléletét, tanítását, akkor el is mehetnek, és ő szomorúan utánuk fog nézni, mint tette ezt a gazdag ifjú távozásakor és az eucharisztikus beszéd után eloldalgó tanítványok esetében.
Hogyan szeressük mi a mieinket? Ahogyan a fenti példák mutatják…
[Király Ignác, Érd]
Május 18., hétfő
Jn 15,26-16,4
„Amikor pedig eljön a Vigasztaló,.....ő majd tanúságot tesz rólam.”
A tanú az az ember, aki jelen volt egy eseménynél, aki hitelesen tanúsíthatja, hogy mi az igazság. De az igazságot megtalálhatjuk úgy is, hogy nem vagyunk jelen. Hiteles források, következtetések útján is eljuthatunk az igazsághoz, amit aztán képviselnünk kötelesség.
Aki tanúságot tesz, könnyen kirekesztődik, mert mások nem látják azt az igazságot, aminek ő a birtokában van. A tanúságtevés lehet cselekedet, de lehet beszéd is. Aki megtalálja az igazságot, minden erejével törekszik arra, hogy az élete tanúságtevés legyen emellett az igazság mellett. Szavakkal és cselekedetekkel, egész élet-odahelyezéssel kell kiállnunk az igazság mellett.
A feladat nem könnyű, könnyen a nem-kívánatos személyek közé kerülhet az ember, végső esetben a kereszt sem kerülhető el.
De! Nekünk van egy nagy segítségünk, az Atya által küldött Vigasztaló, a Szentlélek, aki mellettünk áll a nehéz időkben, támogat és erőt ad.
Mennyei Atya! Küldd nekünk Lelkedet, hogy életünk, tetteink és szavaink tanúságtevés legyen melletted!
Birtokomban van az az igazság, amelyért az életemet is fel tudom áldozni?
Látják rajtam az emberek, hogy az én értékrendem nem a pénz körül forog, hanem az adásban csúcsosodik?
Kérem-e a Lélek támogatását, hogy az életem tanúságtevő legyen?
[Fityusné Zsuzsa, Pécel]
Május 19., kedd
Jn 16,5-11
„Most elmegyek ahhoz, aki küldött.”
Egyszerű bejelentés, tömör, lényegre törő. Jézus várná az érdeklődést az apostolok részéről. Várja a természetes emberi reakciót - a kérdések özönét: Miért mész el? Hogyan mész el? Mikor indulsz? Ki az, aki küldött? Miért küldött? A bejelentést mégis néma csend fogadja. Nincsenek kér-dések. Pedig itt van a lehetőség, hogy az utolsó percekben egy beszél-getés keretében mondhassa el, hogy honnan és miért jött, hogy hogyan és hová megy. De nincs beszélgetés, csak csend. Így Jézus nem tehet mást, mint a Szentlélekre és az utókorra bízza ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását. Az utókor pedig e kérdések megválaszolása közben gyújtott máglyákat, indított háborúkat, taszított ki embereket vagy embercsoportokat közösségéből. Hogy miért e csend? Látja Jézus és érti is. „Inkább szomorúság tölti el szíveteket, amiért ezt mondtam.” Mi is értjük. Hogyne értenénk! Hiszen csak magunkba kell nézni, milyen könnyű és kényelmes dolog átengedni magunkat a minket ért veszteség fájdalmá-nak. A megbántottságunk miatti önsajnálatnak. Ahelyett, hogy magunk-ban csöndet teremtve odaállnánk Istenünk elé, és megkérdeznénk: Uram, most hogyan tovább? Mik a Te szándékaid? Mik a Te megoldásaid? Mert Isten szavát meghallva és meghallgatva tudunk csak továbblépni azon az úton, amely utat Jézus jelölt ki számunkra.
[Dévai Zoltán, Pécel]
Május 20., szerda
Jn 16,12-15
„…még sok mondanivalóm volna, de….nem vagytok elég erősek hozzá…. eljön az igazság Lelke…”
Jézus három év intenzív együttlét – képzés – után a búcsú pillanatában mondja tanítványainak, hogy nem mondott el mindent, amit akart, mert ők még ennyi idő után is értetlenek, nem elég felkészültek, nem elég okosak, nem készek a jézusi mondanivaló befogadására.
Maradhatott volna még, hogy jobban elmagyarázza, világosabbá tegye az Isten Országa építésének lényegét!? Nem gondolom, hogy ezáltal haté-konyabb lett volna. Ő megtette amiért jött, tanításával és cselekedeteivel élet-példát adott, melyet a vallási és politikai hatalmonlévők tehetetlen haragjukban és pozíció-féltésükben a kereszthalállal megsemmisíteni igye-keztek.
A tanítványokon múlt a többi!
Most pedig rajtunk múlik!
Nem az a fontos, hogy még 100 kérdést föltegyünk, hogy rávilágítsunk részletekre, melyeket még nem értünk! Nem attól leszünk felkészülteb-bek, okosabbak, ha a tanítást hallgatva mindenre magyarázatot kapunk!
Vagy beletörődünk – Igen, Uram! Erőtlen vagyok! …. és elmúlik az élet, elmegy minden lehetőség, mellyel a szeretet tanítását továbbadhattam volna!
Ne a tökéletességet várjuk, hanem a Lelket, aki vezet minket!
Induljunk, lépjünk tovább, tegyük, amit már megértettünk. Bizzuk magun-kat a Lélek vezetésére!
Jézus Szeretet Lelke, adj erőt ehhez nekem és mindenkinek, akinek szük-sége van az erődre!
Amen.
[Szekeresné Ági, Pécel]
Május 21., csütörtök
Jn 16,16-20
„Rövid idő és már nem láttok engem, ismét rövid idő és viszontláttok engem.”
János evangéliuma háromszor ismétli meg a fenti mondatot. Valami fontosról lehet szó, s az apostolok mégis nehezen értik az isteni szót, akárcsak mi. Ha csak a három napi sírban létre gondol Jézus, akkor valóban kibírható rövidségű időről van szó, de mit szóljunk mi, akik nem láttuk és nem is érezzük rövidnek azt az időt, amíg végre színről-színre találkozhatunk Vele. Az idő viszonylagos. Ha bizakodva várunk, akkor hamar telik, ha félelemmel telve, akkor ugyanaz az idő szörnyen hosszú-nak tűnik.
Úgy véljük, talán ez lehet ma számunkra a fenti mondatok üzenete:
„Ne szomorkodjatok! Minden bajotokban Veletek vagyok, ne ragadjatok bele aggódásaitokba, a „hogyan is lesz” bizonytalanságába! Éljétek meg ajándéknak a pillanatot, lehetőségnek, amikor jót tehettek, mosolyog-hattok, vigasztalhattok! A többi időt pedig tegyétek bizalommal az én kezembe, s nem fogtok csalódni!”
[Gyurgyóka közösség, Pécs]
Május 22., péntek
Jn 16, 20-23a
„…majd viszontlátlak titeket: akkor örülni fog szívetek és örömötöket senki sem veszi el többé tőletek”.
Vajúdás, befektetett energia nélkül nem születik érték. A viszontlátás szépsége és öröme csak önmagunk odaadása árán érhető el. De mi is jut eszünkbe első hallásra az „odaátról”?
- Nem is merek arra gondolni, hogy nem oda jutunk. Végtelen harmóniát, aranyló mezőket képzelek, mint amilyenek a püspök-szentlászlói dombok. Együtt leszünk végre mindannyian. (Andrea)
- Nem foglalkoztat a túlvilág. Csak az érdekel, hogy most úgy élek-e, ahogyan kell. Sosem gondoltam azt, hogy valaki is pokolra jut. (Márti)
- Mindenkim meghalt. Sokat vagyok velük, főleg novemberben.
Bárányfelhős tompa fényt, halk, szép zenét képzelek. Két férjem halt meg, néha töprengek, hogy hogyan lesz is ez majd, de tudom, hogy békében leszünk együtt mindhárman. Azt érzem, hogy ha én imádkozom értük, akkor ők is imádkoznak értem. Ha le is áll a szívünk, a sok jó érzés, szépség biztosan velünk jön, az nem múlhat el. (Bogi) - Csodálatos világ lesz, amit el sem tudunk képzelni.
Talán valami olyan, mint egy régi osztálytársakkal való összejöve-tel: öröm, találkozás újból, még azokkal is, akiket már elfelejtet-tünk. Harmóniában leszünk és Istent egyre teljesebben megismer-jük. Talán repülünk is össze-vissza. (Laci) - Szép tó mellett tespedünk majd virágok között. Nem lesz semmi zavaró tényező, csak nagy szeretet lesz bennünk, még azok iránt is, akikkel most egymás idegeire megyünk. (Magdi)
- A túlvilág kép olyan ellentmondásos (hogyan lesz ez a test-lélek kérdés stb.), semmi biztosat nem tudunk, nem érdemes gondolkozni rajta. Nem hiszem, hogy a földi lét a siralomvölgy, amin gyorsan túl kell esni, hogy odajussunk. Nem véletlen ez a 60-80 év! Az a lényeg, ami itt van a Földön. Néha azért eltöprengek, hogy vajon elment apám lát-e és hogy milyen kár, hogy már nem tud tanácsot adni. (Nándi)
- Valami beteljesült állapot. Lehet, hogy a Nirvána szó is ezt takarja. Boldogság érzés, szférák-angyalok zenéje. (Erzsi)
- Felhős, puha, fehér, meleg. Személyesen fogadnak és örülnek ne-kem. Olyan, mint férjhez menéskor a bevonulás a hosszú szőnye-gen. Ülünk az Isten lábainál, boldog lebegésben. Azt nem tudom, hogy hogyan oldódik meg, hogy ne legyen „nyomulás”, amikor percenként millióan halnak meg. Azt gondolom, hogy lesz pokol is, gyomorszorító, rossz érzéssel. (Kinga)
- Itt vannak közöttünk a meghaltak, s ha meghalunk, mi is itt leszünk köztük. Nagymama is itt lesz, vele álmodtam is halála után. Már nem volt hajlott, öreg, hanem fitt. Nem egy külön világot képzelek más díszletekkel, én csak ide tudom képzelni a mennyországot is. Ez meg is nyugtat. (Judit)
- Nemigen gondolkozom az odaátról, abban sem vagyok biztos, hogy van. Úgy vélem, ez nem tartozik hitünk leglényegesebb tanításai közé. Ha odajutunk, akkor biztosan az lesz a legfontosabb, hogy mindazokkal találkozhatunk, akiket szerettünk. (S. Tamás)
- Olyannak képzelem, mint az igazán mély közösségi imáinkat, amikre mindannyian még évek múlva is emlékezünk, mert Isten foghatóan jelen volt köztünk. Azt gondolom, hogy édesapám és magzatként hazatért kisbabánk fog várni kézenfogva. Velük gyakran beszél-getek. Izgat, hogy hogyan van „megcsinálva” a mennyország, hogy mindenki boldog ott, mikor az embereket néha homlokegyenest ellentétes dolgok boldogítják. Abban biztos vagyok, hogy nem „láblógatós”, hanem aktív életet fogunk élni, hiszen a Lélek itt a Földön is állandóan noszogat. (Melinda)
[Gyurgyóka közösség, Pécs]
Május 23., szombat
Jn 16, 23b-28
„…Mindeddig semmit sem kértetek az én nevemben.”
Valami nagy titok lehet ebben „az én nevemben” fordulatban. Ismerünk gyülekezeteket, ahol az imádság végén mindig elhangzik, hogy „Jézus nevében kérünk Téged”, de nem valószínű, hogy ez a szófordulat a lényeges. Sajnos mi gyakran azt gondoljuk, hogy nélküled is megoldjuk az életünket. Főleg amíg fiatalok és egészségesek vagyunk, úgy véljük, nem szorulunk senkire. Aki kér, az elismeri gyengeségét, hiányát, ugyanakkor bízik abban a Valakiben, akihez odafordul. Elfogadni azonban legalább olyan nehéz, mint adni.
A kimondott kéréssel magamat gyógyítom: önismeretre nevelődöm, Istenbe kapaszkodásra szoktatom magam. Jézus nevében pedig nem kérhetek olyat, ami ellenkezik a szeretet parancsával, csak olyat, ami mindenkinek a javára válik. Eddig rendben is volnánk. De a kérésre adott választ is el kell tudnunk fogadni, és ez bizony nem mindig van az ínyünkre. Gyakran szeretnénk meggyőzni az Urat, hogy nem jól értette a dolgot, nem az Ő ötlete a helyes, mégiscsak én látom jól. S csak a sokszori belebukás után kezdjük tanulgatni azt, hogy jobban tesszük, ha Rá hallgatunk.
A legfontosabb, hogy éljen a „forró drót”! Ne szűnjünk meg beszélgetni egymással! Istennek életem minden perce fontos, szabad „zavarni” a legapróbb dolgokkal is! És jó lenne, ha be tudnánk fogadni szüntelen áradó szeretetét, hogy mi is nagyvonalúak lehessünk a továbbadásban! Ha másért imádkozunk, nemcsak a bennünk lévő szeretet növekszik az illető iránt, hanem valami láthatatlan, de érezhető és tapasztalható, ima – védőburok vonódik a másik köré. A tettek mellett egymás imaburkának erősítése is a felelősségünk!
[Gyurgyóka közösség, Pécs]
