Hamvazószerdától Szentháromság vasárnapjáig
Az elmélkedések sok-sok testvér gondolatait fűzik csokorba az ország különböző tájairól.
A vasárnapi elmélkedéseket az
folyóirat aktuális számából vettük át.
Február 17., Hamvazószerda
Olvasmányok: Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 - 6,2; Mt 6,1-6.16-18
Atyád, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked. (Mt 6,18)
Íme, most van az üdvösség napja! (2Kor 6,2)
Emberi jelenség az, hogy nem tud meglenni dicsőség, elismerés nélkül. Jézus két féle megdicsőülésről beszél. Elítélően szól az emberek kegyeit kereső, látványos, kifelé szóló, a dicsőítést kikényszeríteni akaró magatartásról, még ha az adomány-adásról, imádságról és böjtölésről szól is. Elismerően szól viszont az emberek előtt elrejtve maradó, csak az Atya által látott és a teremtőnek szóló áldozatvállalásról. Ezek után megállapíthatjuk, hogy az emberi életet úgy kell élnünk, hogy életünk értelme ne a többi emberekhez fűződő viszonyoktól függjön, hanem önmagunk életének az értelmét meg kell találnunk a bennünk élő Teremtő Istennel közösen. Életünkben az egyébként üdvösnek tartott adás, imaélet, böjtölés során is, belül, magunkban kell keresnünk ennek a hasznait, nem pedig mások elismerését keresve kívülről próbáljuk learatni a babérokat. Az Atya fizetsége bennünk történik meg. Önmagáért a jóért is érdemes jónak lenni. Ebben áll az üdvösségünk, hiszen nekünk is üdvözíteni kell az életünkkel. Jézus küldetést adott, menjünk és hirdessük az örömhírt, közel az üdvösség napja. De ahogy senki nem hordhatja a lelkiismeretét mások zsebében, éppígy senkire nem virrad rá az üdvösség napja kívülről, csak belül a rejtekben születhet meg az üdvösségünk, ez a fizetségünk az Istennek tetsző tetteinkért.
Testvérem! Mennyire élsz kifelé, önmutogató módon? Kitől várod a jutalmat? Életed értelme miben áll? Életedben mikor van az üdvösség napja?
[Áts András, Budapest]
Február 18., csütörök
Olvasmányok: MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25
Válaszd hát az életet, hogy élhess Te is és utódaid is! (Mózes V. 30,19b)
Megszületésünkkel az életet választottuk. A kérdés csak az: milyen életet? Az Ó és Újszövetség a maga 10 + 8 = azaz 18 boldogság-mondásával jelöli ki az élet útját. 18 boldogság? - nem sok egy kicsit? Nem, mert valójában a 10 parancsolat a boldog élet 10 ajánlása volt. Ha így élsz Istennek tetsző lesz az életed és boldog leszel. Mennyivel pozitívabb így fogalmazni – mondjuk az ötödik „parancsot” - Boldog vagy, ha nem ölsz, ha szelíd vagy, mert megéled a másik emberrel az egységet, a megbocsátást, az újrakezdést. Az első parancsolat azonban Isten szeretete. Fordítsuk ezt át boldogságmondásra: Boldog vagy, ha szereted Istent, mert megérzed Isten viszont szeretetét és a köztetek lévő kapcsolat lehetőségét. Így nem a törvények rideg, számon kérő, rigorózus előírásait kell látnunk akár Mózesnél, hanem az embernek való élet titkát. Hiszen, ha kiöntjük az Istennel való kapcsolatot az életünkből, eggyel kevesebb esélyünk lesz a boldogságra. Aztán szépen öntögetjük ki a többit is, a 10-et majd a jézusi 8-at és a végén marad egy lapos, örömtelen élet, ami megegyezik korunk egyik jellemző életérzésével : azaz, hogy nem jó élni.
Jézus továbbfűzi a mózesi parancsot. Élni annyit tesz, mint Istennel élni, mint szeretetben élni. Nem szeretetben élni az olyan, mintha nem is élnénk. Mert bár megnyerhetjük a világot, elveszítettük a létezésünk legfontosabb darabját: az Istennel való élet és egység megtapasztalását. Amputáltuk magunkat. Na nem a lábunkat, vagy a karunkat, hanem az elménket levágtuk a Lélekről. Érdekes, mindez nem nagyon fáj az embereknek, nem hiányzik nekik. Vajon miért? Azt gondolom, azért, mert soha nem tapasztalták meg az elméjük és a Lélek kapcsolatát. Nem mondta, mutatta meg nekik senki, hogy ez egy létező valóság. Akiknek kellett volna azok sem, részben mert már maguknak sem volt, részben mert más célokat szövögettek az emberrel: Isten szabadsága helyett, az emberi alávetettség kiépítésén fáradoztak. Minden vallás alapvető célja összekötni az emberben a természetest és a természetfelettit. Tapasztalati és nem elméleti módon. Ma már látjuk, mi lett belőle.
A lukácsi mondatok is így nyernek értelmet. A létezésnek van egy másik síkja. A földi - csonkolt valóság - síkon megmenteni az életet egész mást jelent, mint a teljes valóság síkján. A teljes valóság síkján a boldog élet útját 18 szegélykő jelzi. De koronként lehet ezt még növelni, vagy akár csökkenteni is. Nem a szám a lényeg, hanem hogy figyelünk-e a jelzésekre. Jézus itt nagyon határozottan figyelmeztet ezekre a jelzésekre. Már-már bántóan. Minek itt ijesztgetni! Azért, mert nagy a tét. Na nem a saját halálunk utáni sorsunk, hanem a példa. Ha nincs példa, nincs követő. Ha nincs követő, vak vezet világtalant, végül mindannyian a szakadékba esünk. Ma ez a szakadék: az emberek élete, életminősége és élethelyzete közötti mérhetetlen különbség. Melynek következménye: az emberiség közös életfeltételeinek gyors erodálása. Nem a Teremtőn múlott. Rajtunk. Mert a világot magunk számára és nem mindannyiunk számára akartuk megnyerni. Kései utódok: a metanoia ma is mindannyiunk lehetősége!
[Garay András, Dunakeszi]
Február 19., péntek
Olvasmányok: Iz 58,1-9a; Zs 50; Mt 9,14-15
Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösön felrakott bilincseket (Iz 58,8/a)
A böjt kultúrtörténete jól példázza mindazt, amit az előző napon Istenről és az emberről mondtunk.
A „kezdetekben” a böjt a beavatás egy eszköze volt, hogy az ember megtapasztalja a természetfölötti világ létezését, alapvetően két síkon: azaz, hogy a természetfölötti világ a valóság része, a másik, hogy az ember is része a természetfeletti világnak. A vallásokban tudták: e nélkül az alapélmény nélkül a létezés kevés és egy társadalom léte nehézkes és veszélyeket rejt. Ma is minden modern és nem modern lelkiségi könyv a böjt fontosságát hangsúlyozza, de a már „kiböjtölt” ember spirituális tapasztalathoz jutásánál elengedik az ember kezét.
A böjt későbbiekben olyan egyéni lemondássá vált, hol teszünk valamit, mert úgy gondoljuk ez a tett fontos valamiért, vagy valakinek, mert belekapcsolódunk ezáltal valami szolidaritási folyamatba vagy mert ez is egyfajta áldozat, ahol mutathatjuk, hogy lám-lám a lemondás az életünk része. Nyilván lehet mindezt bensőséges, imádságos lelkülettel tenni és felszínesen is, ahogy Izaiásnál olvassuk. Böjtölnek, de közben annyi rosszat csinálnak, hogy teljesen értelmetlen az egész. Ha a böjt nem egy teljes „csomag” része, képmutatás - ahogy Jézus is hangsúlyozza. A Húsvétra készülés így válik ma léböjtkúrává és a fogyókúra egyik eszközévé. Természetesen a kedvező élettani hatások jelentkeznek, hiszen a test megfelelő „szeretése” fontos és nemcsak a keresztény ember számára. De nem kell ezt sem lebecsülni: a napi fegyelmezett (azaz az általános táplálkozási szokásainkhoz képest már-már böjti) étkezés, a napi testmozgás és elcsendesedés csak belépőkártya a saját életem komolyan vevéséhez. És ez jelentős potencia a Lélek útjára lépni akaró ember számára is.
Jézus visszatér a böjt eredeti értelméhez. Böjtölj, mert ezáltal szerezheted meg a spirituális tapasztalatot! Tette ezt ő is keresztsége előtt 40 napig a pusztában. Ismerjük a megkísértése és a keresztelése történetét, amit áthat a spirituális tapasztalat: az Atya és a Lélek világa és az eggyévalóságuk megtapasztalása.
A Húsvétra készülésben nekünk is elsősorban erre van szükségünk. Milyen úton érhetjük el ezt a tapasztalatot? Jézus ajánlása szerint: imával, böjtöléssel? Jó cselekedetek tevésével? – amire figyelmeztet Izaiás is. Legyünk őszinték magunkhoz. Az egyéni jóérzésen túl milyen tapasztalataink vannak? Jó lenne erről is beszélni közösségben, családokban és a tapasztalatokat megosztani. Hiszen a böjt csak eszköz és út ehhez a tapasztalathoz. E tapasztalat híján meg mit tudunk mondani a kereső embereknek? Azt, hogy: légy jó, járjál a „vértanúképző főiskolánkra” és vigyázz, mert az Isten majd elítél téged! Tudjuk, hogy ma ez kevés, vagy csak keveseket ér el. De jó lenne odatenni azt is: ez az út és ezek a tények vezettek el engem annak a megtapasztalásához, hogy Isten bennem él, és én Istenben élek. Ez már igen! Kerestem és találtam! Keresett és talált!
[Garay Dóra, Dunakeszi]
Február 20., szombat
Olvasmányok: Iz 58,9b-14; Zs 85; Lk 5,27-32
Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre. (Lk 31-32)
A mai evangélium átolvasása után három gondolatot emelek ki.
Az első: "Kövess engem!" Jézus ezt a hívást egy Lévi nevű vámszedőnek mondja. Nagy meglepetésünkre a vámszedő otthagyott mindent, felkelt, és követte Jézust. Ha korábban nem ismerték egymást, akkor annak ellenére, hogy Jézus megjelenésében és beszédében egy nagyon vonzó egyéniség lehetett, valószínűtlennek tűnik hogy egy ilyen beosztásban lévő ember szedi a sátorfáját és engedelmesen követi a Mestert. Sokkal valószínűbb az a lehetőség, hogy ismerték egymást, hogy közeli, baráti, esetleg rokoni kapcsolatban is lehettek. Lévi tudhatta, hogy ki az a személy, aki hívja őt és mit jelent az Ő követése. Egy utolsó lökés - Jézus megjelenése és határozott felszólítása – elegendő volt ahhoz, hogy összecsomagolja holmijait és menjen Jézussal. Te milyen előkészítés után mondod valakinek, hogy gyere kövessük együtt Jézust? Milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy radikálisabban kövesd Jézust?
A második gondolat: "Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?" Lévi annyira örül annak, hogy képes volt meghozni a fontos döntést, hogy lakomát szervez az alkalom megünneplésére. Az írástudók, az egyházi emberek teszik fel a tartalmában ítéletet tartalmazó kérdést. Ha ezt Lévi hallotta, akkor megkapta az első elmarasztalást a döntése értékelésére. Szoktad-e ünnepelni az életed fontos eseményeit? Kivel ünnepelsz együtt (csak a barátokkal, a rokonokkal, a „jól fésültekkel”)? Kinek a véleményére figyelsz oda?A harmadik gondolat: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket megtérésre."
Annak ellenére, hogy mostanában is sokat hallunk a betegségek megelőzésének jelentőségéről, mégiscsak el kell ismernünk az alapigazságot, hogy elsősorban a betegeknek van szüksége az orvosra és nem az egészségeseknek. Vagyis a Jézus követésre nem a jó úton lévőket kellene hívnunk, hanem a rossz úton járókat. Ha jól gondolom, a Bokorban inkább az a gyakorlat, hogy azokat hívjuk a közösségbe, akiknek már vannak ismereteik az evangéliumról, akik legalább tisztességes, becsületes emberek. Jól van ez így, vagy próbálkoznunk kellene a „lelki betegekkel”, a Jézus témában tudatlan emberekkel is?
[Kaszap István, Pécel]
Február 21., Nagyböjt 1. vasárnapja
Olvasmányok: MTörv 26,4-10; Zs 90; Róm 10,8-13; Lk 4,1-13
…végül is megéhezett (Lk 4,1)
A nagyböjti időszak más, mint az adventi időszak. Adventben a Szeretetre hangolódunk, aki eljött, és akit abban a karácsonyt váró lelkiállapotban tudunk legméltóbban befogadni. A nagyböjt más. Itt az a tét, hogy milyen a teherbírásom. Meddig tart a terhelhetőségem. Ki válik majd belőlem: hűséges János, megfutamodó Péter, vagy ne adja Isten, áruló Júdás. Egy jó tavaszi felkészülés meghatározza az egész évemet.
Az APEH-ban minden évben megrendezik a nagyböjti fogyóversenyt. Az első napon mérlegre állnak a résztvevők, a nagyhéten pedig újra megmérettetnek. Aki a legnagyobb különbséget produkálja, az a győztes. Az egyik évben egy Vira Sándor nevű főosztályvezető lett a győztes. Láttam előtte is, meg utána is. Ez az ember megváltozott. Nemcsak külsőleg. Később komoly próbatételen kellett átmennie munkahelyén – sikerült neki. Csak aki edzésben van, az képes teljesítményt produkálni. Ha nincs erőnlét, nincs eredmény. Ha nincs felkészülés, nem lesz siker.
Önbecsapás azt gondolni, hogy a lemondások és áldozatvállalások útja nélkül is sikerül legyőzni a nehézségeket. Már gyerekkorban is szükség van az akarat acélosítására. Az iskolába készülő kis Rencsink nagy kihívások elé állít minket is. Engedünk a kényeztetés kísértésének, vagy megértetjük vele, hogy szükség van a lemondásokra? Ne csak azt keressem, ami személy szerint nekem jó, hanem a társam, a családom, a közösségem javát is keressem. Ilyenkor szükség van arra, hogy időnként hátrébb lépjek, csendben maradjak.
A mai szentírási részlet Jézus megkísértésének történetét mutatja be. Tudjuk, hogy ez egy olyan elbeszélő és tanító történet, amely nemcsak valakivel valahol és valamikor történt meg, hanem mindenkivel, mindenhol és mindenkor megtörténik. Kifejező a szakasz utolsó mondata: „Miután a sátán ezekkel a kísértésekkel hiába próbálkozott, egy időre elhagyta Jézust.” Egy időre – ezen van a hangsúly. Mert az élet nagy kihívás, próbatétel, megmérettetés. Nemcsak valamikor, hanem mindenkor. Akinek elfogy a kitartása, az egyre többet veszít. Mint a focistáink. Erőnlét, kitartás, küzdés nélkül csak kínos vereségek jöhetnek.
Hogyan rendeztem be az életemet? Beleférnek az edzések, felkészülések? Képes vagyok-e megérteni, hogy lemondás és áldozatvállalás nélkül nem születnek komoly eredmények!
[Lipien Mihály és Krémer Ibolya, Budapest]
